21.rész - August 12. "Végre vége..."

Haza értem a "no comment" nyaralásról. (csak így hívom) Tényleg szörnyű volt, de nem untatlak titeket. (:
Itt a *dobpergés* második évad első része Jesy szemszögéből (elvetettem a Niall-szemszög évadot. :D) Két hónapot simán átugrottam, mert szerintem unalmas lett volna leírni, hogy milyen szörnyű a szüleivel, mennyire unja magát... etc, etc (Mármint Jesy :D)
So... Új évad, újabb bonyodalmak, és újabb szörnyű időszak. (vagy nem)
Jó olvasást! Xxx

In the beginning
I never thought it would be you
When we were chillin
Smiling in the photo booth

But we got closer. 

The Other Side

Úgy tűnik, új szobrot kell állítani "egy hős" címszó alatt. Egy lányt ábrázolni kéne, csípőre tett kézzel és mosolyogva és... Mind egy, szerintem egyesek már rájöttek, hogy magamra gondoltam. Tényleg egy hős vagyok. Két hónap. Két keservesen hosszú hónap. Oké, lehet, hogy ez most gonosz volt (de igaz). Igazság szerint nem akarok erre az időszakra emlékezni, tehát szereznem kell valami emlék törlő masinát, és egy szobrászt. Eddig úgyis olyan tétlennek éreztem magam, majd most csinálok magamnak programokat.

Na, jó. Viccet félretéve nem volt annyira rossz a szüleimmel. Valamennyire megértem őket, hiszen csak beakarták hozni az elmaradt éveket. Csak azt nem értem, hogy ez miért nem ment folyamatosan. Miért szakították meg velem a kapcsolatot? És én miért szakítottam meg velük a kapcsolatot? Úgy tűnik, erre soha nem kapok majd választ.

Szóval. Június 13-án (hivatalosan már 13-a volt, mert elmúlt éjfél) átmentem apához, aki konkrétan a nyakamba ugrott örömében (?) és a könnyeivel küszködve (??) üdvözölt. Fura vigyorral az arcomon bementem a nekem elrendezett szobába és hosszú percekig csak ültem az ágyon magam elé pislogva. Gondolkoztam. Gondolkoztam, hogy felhívjam-e Niall-t vagy se. Végül nem hívtam, hanem kivettem a sim kártyámat, hogy ő se tudjon engem. Nem akartam egy ismerőssel se beszélni, mert simán rávettek volna, hogy menjek vissza. Szóval teljes mértékben elérhetetlen lettem.

- Felhívtam anyát - lépett be apa a szobába. - Már csomagol - huppant le mellém. Annyira furcsa volt, hogy itt ül mellettem... Hogy itt ülök mellette.

- Remek - bólintottam egy aprót. Apa naiv. Simán elhitte, hogy örülök mindennek, és nem vagyok szomorú. Csak nyomott egy puszit a fejemre és magamra hagyott. Mivel Június 12-e ""kicsit""hosszú nap volt, ezért hátradőltem és úgy, utcai ruhában, elaludtam.

Reggel szüleim suttogására keltem. Ott ültek az ágyam két szélén és engem bámulva... khm, bocsánat... nézve, suttogtak. Azt sem értettem, hogy mit keresnek ott (reggeli kóma miatt) és azt sem értettem, hogy miért suttognak. Kicsit ijedten felültem és csak pislogva hallgattam a kialakulóban lévő vitájukat.

- Ügyes vagy. Felkeltetted - forgatta anya a szemét. Apa elkerekedett szemekkel nézett anyára, aki mosolyogva nézett engem.

- Én? Ki akart az alvó lányunk felett suttogva beszélgetni!? - akadt ki apa. Na, jó. Itt már megvolt a válasz a "miért szakítottam meg a szüleimmel a kapcsolatot?" kérdésre. Mert állandóan csak veszekedtek. És én ezt egy idő után egész egyszerűen már nem bírtam elviselni, ezért fogtam magam és eljöttem tőlük, úgy hogy nekik csak napokkal később tűnt fel, hogy "basszus, volt egy lányunk is, hová mehetett?". Szóval felhívtak, én pedig megnyugtattam őket, hogy "relax, csak egy ""kis"" időre elköltöztem. Semmi komoly.".

Tehát. Ott ültek, én is, és veszekedtek. Már akkor felmerült bennem, hogy fogom magam és visszamegyek Niall-hoz, de inkább csak elkiabáltam magam. Bezony. Én és a kiabálás két külön világ, de anya és apa simán kihozza belőlem a vadállatot.

- ELÉG! - olyan fülsüketítő csönd állt be, hogy hallottam a konyhában lévő légy zümmögését. Anyáék egyszerre néztek rám, én pedig kifújva a levegőt, pár pillanatig lehunyt szemmel... megnyugodtam!? - Oké - vettem egy nagy levegőt. - Nem azért jöttem ide, hogy megint ugyan az legyen, mint évekkel ezelőtt. Azért jöttem ide, hogy bepótoljuk és helyre hozzuk a dolgokat, szóval kérlek titeket, hogy amíg veletek vagyok, addig egy hangos szó ne legyen. Köszönöm. - hadartam el, mire anyáék egymásra néztek és bólintottak egy aprót.

Az első nap így telt. A szüleim nem nagyon bírták ezt a nincs-hangos-szó szabályt, tehát ők vitázni akartak, én pedig fegyelmeztem. Néha elgondolkoztam, hogy ki is a felnőtt!? Viszont volt olyan is, amikor teljes mértékben gyereknek éreztem magam.

- És akkor most Niall és... - kezdte apa, de mielőtt végig mondhatta volna a mondatát, közbe szóltam.

- Igen! - pontosan tudtam, hogy mit akar kérdezni.

- És ti már... khm... szóval... le...

- Anya! Magánügy! Kérlek, ne. - úristen. Ezeket hagytam ki? Örülök. Tényleg.

- De, ha esetleg mégis...

- Anya. Szóltam volna, ha már meg lett volna az első alkalom. És szólni is fogok. De még nem. Egy napja se voltunk együtt, mikor ti simán elrángattatok. - kicsit kiakadtam. Van ilyen.

Szóval a Június így telt. Ilyen... kínosan. Nagyon furcsa volt velük együtt lenni, és néha nevetni (!?) néha kínosan feszengeni. Viszont a kínos-Júniust egy "kellemes"-Július követte, amikor teljesen rám tört a "magányos vagyok" érzés. Örülnöm kellett volna, hiszen anyáék teljesen jól elvoltak. Már nem kellett fegyelmeznem (?). Helyette ők pátyolgattak engem, hogy nem sokára találkozok Niall-al. Ez az időszak egy-két hétig tartott, majd egyszerűen nem bírtam tovább és visszaraktam a sim kártyámat. Már be akartam nyomni a "hívás" gombot, amikor rájöttem, hogy ez nem megoldás. Mármint, ha eddig kibírtam, akkor menni fog ez tovább is. Tehát azzal a lendülettel, amivel betettem a kártyát, ki is vettem. 

Július második fele, volt a idézőjel-nélküli-kellemes-Július. Sikerült egy kis időre kizárni a fiúkat, hogy ott hagytam őket, hogy szerelemet vallottak nekem, hogy összejöttem Niall-al. Szóval mindent, és csak is anyáékra akartam koncentrálni, ami sikerült is. Nevettünk, sétálgattunk, együtt voltunk. Akárcsak egy igazi család.

Júniust is sikerült túlélnem, Júliust is, ezért úgy gondoltam, hogy mit nekem egy Augusztus. Tizenegyedikéig minden a legnagyobb rendben volt. Aztán a szüleim konkrétan kipakoltak az utcára "menj, ennyi volt a családi összejövetel, majd hívunk" címszó alatt. Eddig ezzel nem is lenne probléma, de esett az eső! Ráadásul még éjfél is volt! Következtetés: Tizenkettedikén mindig esik az eső - vagy reggel, vagy este - és mindig az utcán kötök ki. Kivéve Júliusban. 

Tehát ott álltam az esőben, este, és nem tudtam hova menni. Ilyenkor más mit csinál!? Aha, én is azt csináltam. Hívtam egy taxit, és az első címet, ami az eszembe jutott bediktáltam. Míg utaztam az ablakon lévő esőcseppeket bámultam. (Igen, kiválasztottam egy szimpit és annak szurkoltam.) Csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk, hogy a taxis köhintett egyet, amolyan "fizess, aztán szállj már ki" stílusban. Gyorsan a kezébe nyomtam a pénzt, és kipattantam az autóból, magam után ráncigálva a bőröndöm. Miután elhajtott a taxi, lassan - talán túlságosan is lassan - megfordultam, és ott álltam az előtt a ház előtt, amit két hónapja elhagytam. Igazából nem számítottam semmire. Mármint, azt hittem, hogy sötét, kihalt hely lesz, mert én eljöttem innen, akkor ki más lakhat abban a házban? Ehhez képest világított a hálószobámban a lámpa. (!?) El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet a házamban. Ki lehet a hálószobámba? Felmentem a lépcsőn, és remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. És, aki elfoglalta a házamat…

A sorozatok végén annyira jól néz ki ez a felirat. (Remélem itt is. :DDD)

ui: Új blogot fogok kezdeni. --->http://holiday-in-italy.blogspot.hu/
ugyanúgy Niall lesz a főszereplő.(: Tartalom már fent van(az oldalsávban.) Aki, gondolja nézzen be, iratkozzon fel. ^^ ♥