18. June 12. 21:00

Don't Let me go

Először is... Mindenkinek nagyon jó/boldog/eseménydús nyarat kívánok. (: ♥
Ezt a részt azóta írom, amióta kitettem a 17.részt :D So, folyamatosan bővítettem, remélem tetszik. (:
Csináltam az oldalon egy olyat, hogy "részek". Ott negyven rész van feltüntetve, de nem biztos, hogy annyi lesz. Ez azon múlik, hogy kapom-e majd a visszajelzéseket. (: Én szeretném írni még egy ideig...
Zene: úristen. All day, All night ezt hallgatom. Nagyon szeretem :')
Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat/értékeléseket. (: Jó olvasást. ♥♥♥ (:

Szerintem nincs annál rosszabb, minthogy nem mondhatom el pont annak az embernek a problémámat, akit szeretek. Két dolog miatt sem. Az egyik, mert úgy gondolom, hogy haragudna/kiakadna. A másik pedig, hogy a barátja. Louis és Niall teljesen jól kijönnek, de mit szólna barátom, hogyha közölném vele: Figyelj csak, Louis szerelmet vallott nekem. Nem. Az ötletet, miszerint megmondom Niall-nak mi történt, teljesen elvetettem. Nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam, hogy miattam esetleg Louis miatt ideges legyen. Úgy gondoltam, hogy ezt én is simán megtudom oldani. Mindössze beszélnem kellett volna Louis-val. Felhívni és rendezni mindent. Mégsem tettem, mert erre a napra, már teljesen elegem volt mindenből. Hosszú volt, eseménydús, és tele érzelmi hullámokkal. És még egyáltalán nem volt vége. 

Az egy dolog, hogy ma mindenkivel találkoztam, akit szeretek, és a családomnak mondhatom. De mi van a szüleinkkel? Niall szüleivel, és az enyéimmel. Barátom szülei Írországban éltek, amióta ismerem. Ezért utazgatott annyit régebben, mert a családjához/ottani barátaihoz ment. Soha nem találkoztam velük, de mivel Niall nem ápol jó viszonyt szüleivel, ezért nem is kértem, hogy valahogy mutasson be nekik, esetleg beszéljen róluk néhány mondatban. Ezért sem jöttek el az esküvőre. Ezen annyira nem csodálkozok, de azon igen, hogy még csak egy kósza üzenet sem érkezett tőlük.

Az én szüleim meg... Anya és apa nagyon szerették Niall-t, mert pontosan tudták, hogy ki ő nekem. A lelki társam, úgymond, aki mindig mindenben segített nekem. Minden rendben ment, egészen addig a napig, amíg el nem váltak. Ezáltal nem utálták meg barátomat, csak éppenséggel nem nagyon érdekelte őket, ha szóba hoztam, hogy mit csináltunk aznap. De mivel én körülbelül csak Niall-ról tudtam/tudok beszélni, ezért eltávolodtam a szüleimtől. Nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mivel őket nem érdekelte semmi más a válási papírokon kívül, engem meg nem érdekelt más Niall-on kívül, ezért nem beszélgettünk annyit. Se együtt, se külön-külön. Szomorú, de sikerült ezt az időszakot is átvészelnem, és amint nagykorú lettem elköltöztem. Minél messzebb tőlük annál jobb. Nem mondom, hogy jó nélkülük, de nem tudok mit csinálni. Elköltözésem óta egyik szülőm se keresett. De milyen időpontot találnak meg ők is, ha nem a legrosszabb napomat? Hát persze, hogy ezen a csodás Június 12-ie napon hívtak fel. Részletesebben:

Ugye Harry hívása után kicsit elgondolkoztam, úgy mindenen, bemásztam az ágyba, elhelyezkedtem, és próbáltam kiüríteni a fejem, hogy legalább egy-két órát tudjak aludni. Aha. Az egy-két órából egy-két perc lett, mert a telefonom megint csak megzavart. Kicsit idegesen, és kicsit félénken vettem fel a készüléket (szokásommá vált, hogy nem nézem meg a kijelzőt, hogy megtudjam, mégis ki hív a késői órákban.) és rekedtes hangon beleszóltam.

- Szia. Zavarlak? - kérdezte egy hang, amit azonnal felismertem, és lefagyva magam elé bámulva, tátva maradt szájjal meg sem tudtam hirtelen szólalni. Szívem szerint egyből elárasztottam volna a kérdéseimmel. Miért hívott? Miért nem keresett? Hol volt az elmúlt években? Miért felejtett el? És még egy halom kérdés, amire valószínűleg nem tudott volna válaszolni. De nem kellett kérdeznem semmit, ugyanis anya egyből kitalálta minden gondolatomat. - Nagyon sajnálom. Sőt, annál is jobban, hogy nem kerestelek, elfelejtettelek. Azért hívtalak, mert most hallottam, hogy Niall-nak ma volt az esküvője. Hogy vagy? - Igaz, megválaszolta a kérdéseimet, de tényleg úgy gondolta, hogy ennyivel lerendezi ezt? Egy majdnem őszinte "sajnálom" szócska, és egy "hogy vagy?" kérdés? Ennyi jár nekem sok-sok év kimaradás után? Szomorú...

- Hogy vagyok? - kérdeztem végül. - Szerintem hogy vagyok? Mondjuk, ha azt mondom, hogy remekül, azt se értenéd, ezért el kéne magyaráznom, hogy mi történt, mi után, de baromira nincs kedvem. Elég volt egyszer átélni, nem akarom utána még kétszázszor rokonoknak, barátoknak és bárkinek is elmondani, hogy mi történt. Akik fontosak nekem, azok itt voltak, és pontosan tudják, hogy mi történt, és örülnek, hogy végre örülünk. 

- Nem tetszik ez a lekezelő stílus. – motyogta anya, mintha ez lenne most a legnagyobb probléma. Persze, az, hogy végre boldog vagyok, az kit érdekel? 

- Hagyjuk ezt, szerintem. Nem fog menni. - sóhajtottam végül, mert nem akartam vitatkozni, és még jobban magamra haragítani (?) anyát.

- Mégis mit? Felhívtalak, hogy érdeklődjek, hogy vagy, erre olyan hangon beszélsz velem, mintha én lennék a legnagyobb ellenséged. - hadarta, mire megforgattam a szemeimet.

- Azt hagyjuk - kezdtem bele fáradtan. - hogy mi megpróbálunk beszélgetni. Mikor is tűntél el az életemből? Mikor is beszéltünk utoljára? Semmit nem tudsz rólam, és ez nagyon rosszul esik. Nem kerestél, én pedig nem akartalak keresni, mert megbántottál, amit mellesleg észre sem vettél apával együtt. Évek múlva pedig egyszer csak gondolsz egyet és felhívsz. Esetleg van valami hátsó szándékod, vagy miért hívtál? - akadtam ki teljesen. Az álom, ahogy jött, úgy távozott a szememből. Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, de anya kihozta belőlem azt, amit más nem nagyon tudott. Dühös voltam. Dühös voltam, amiért elhanyagolt, és nem érdekeltem, pedig az anyámnak mondta magát. Sajnálja ami történt? Hát én is. De ezt már nem hiszem, hogy helyre lehetne hozni.

- Te se tudsz rólam semmit. Nem kerestelek, de te ugyanúgy hagytál engem. Egyszer nem kerestél fel, hogy mégis mi történt a családod többi tagjával. Csakis saját magaddal törődtél és nem érdekelt más magadon és Niall-on kívül. Mégis mit vártál? Hogy eltűnsz, és majd én megyek utánad, mint egy kutya a gazdája után? Nagyot tévedtél. - szavai súlyosak voltak. Úgy éreztem, hogy egy kést szúrtak a szívembe, és megforgatták. Nem is egyszer. Szemeimbe könnyek gyűltek, miután felfogtam, hogy miket vágott a fejemhez. Önzőnek, és nem is tudom még minek titulálta a saját lányát. Erre szerintem nincs bocsánat.

- Oké, anya. - csuklott el a hangom az "anya" szó után. - Örülök, hogy beszéltünk. Remélem kitörlöd a számomat. Jó éjszakát. - válaszát meg sem várva kinyomtam a telefont és a párnába temetve az arcom sírni kezdtem. Úgy, mint még soha. Nem tudom meddig feküdtem így, időérzékemet teljesen elvesztettem, de oldalra fordítva a fejem, feloldottam a telefonom és benyomta a gyors hívást. Szükségem volt arra, hogy megnyugtasson, hogy halljam a hangját. Második csöngésre fel is vette.

- Baj van? - szólt bele egyből a telefonba, mire hálásan elmosolyodtam. 

- Kicsit. - szipogtam. - Anya hívott.

- Öt perc és ott vagyok. - mondta és hallottam az ajtó nyitást, ami arra utalt, hogy már el is indult. 

- Fél tíz van. - néztem az órára, és kicsit megdöbbentem, hogy még mindig csak fél tíz. Ennek az átkozott napnak soha nem lesz már vége?

- És? - kérdezett vissza értetlenül. - Ha baj van megyek. Nem számít, hogy éjfél, hajnali három, vagy esetleg délután négy óra van. Szomorú vagy. - magyarázta, nekem pedig a pillangóim őrült csapkodásba kezdtek.

- Siess. Most nagyon vágyom rá, hogy megöleljelek. - mondtam, miközben felültem, és megtöröltem a szemem.

- Akkor nyisd ki az ajtót, és ölelj meg. - mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem. Azon is, hogy milyen gyorsan ide ért, és azon is, hogy végre itt van, és felvidít, és megölelhetem. A telefont ledobtam az ágyra, felpattantam és gyorsan az ajtóhoz mentem, elfordítottam a kulcsot, és mielőtt még kinyithattam a kilincs elfordult és Niall kinyitotta helyettem. Nem gondolkoztam, nem vártam meg, hogy bejöjjön, csak a nyakába ugrottam. Ő is azonnal magához szorított és nem mondott semmit. Nem is kellett. Elég volt nekem az is, hogy itt van velem. 

- Gyere. - tolt el magától, becsukta az ajtót, majd megragadta a kezem és behúzott az ágyhoz, és lefeküdtünk. Egymással szembe voltunk, összekulcsolt kézzel. Ekkor éreztem először aznap, hogy minden a legnagyobb rendben. Nincs Louis, aki szerelmet vallott nekem. Nincs Anne, aki ki akarja kaparni a szememet. Nincs tönkre tett esküvő. És nincs olyan anya, aki mindenért engem hibáztat. Teljesen lenyugodtam, és úgy éreztem örökké így tudnék maradni. Egy idő után laposakat pislogtam, de nem akartam elaludni. Érezni akartam még egy kicsit, ezt a békességet, amit barátom közelében éreztem mindig. - Nyugodtan aludj. - mondta mosolyogva, mire megráztam a fejem. 

- Miattam jöttél át ilyen későn. Nem fogok elaludni. - mondtam határozottan. Niall csak bólintott, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Majd az orromra. És végül a számra egy hosszabb puszit, amiből csók lett. Hát. Mit mondjak? Azonnal kiment az álom a szememből.