19. June 12. 22:10

What about love

Hahi! (: Ezt a részt hajnali fél kettőkor írtam, so...Lehet, hogy egy iciri-picirit kusza lett. :D (ne kérdezzétek, hogy miért nem alszok ilyenkor, nem tudom. :D)
A következő rész lesz az utolsó "első évados" rész. Nem nagy szám, de azért lesznek változások a "második évadban". Ezt majd fogom mondani. Minden kiderül. (:
Zene: imádom, és kapcsolódik a részhez. De csak egy kicsit. :D
Jó olvasást. Xxx (nekem meg szép álmokat :D ..3:00)

Ha nincs melletted az, akivel este elaludtál (vagy csupán fél órával ezelőtt) és beszélgetésre/hangokra kelsz, szerintem az a legrosszabb.

- Nem. Menj haza, kérlek, késő van. Hosszú napja volt, és szeretne aludni. – győzködött valakit higgadtan Niall. Elképzelésem se volt, hogy ki az, akit éppen rábeszél arra, hogy hagyjon engem pihenni, és azt se tudtam mennyi az idő. Gyorsan ránéztem az órára, és kicsit döbbenten vettem tudomásul, hogy csak fél órát sikerült aludnom. Visszadőltem a párnára és próbáltam kizárni a hangokat. Más ilyenkor biztos simán eltereli valamivel a figyelmét, és pillanatok alatt visszaesik az álomvilágba. Aha, hát engem szerintem üldöz a balszerencse, ugyanis egy olyan ember hangja ütötte meg a fülemet, akit legszívesebben… Nem is tudom. Beültetném egy repülőbe és elrepíteném egy másik kontinensre? De mielőtt ezt megcsináltam volna, felpattantam (az álom egyből kiment a szememből. Király.) és barátom mellé állva próbáltam neki segíteni. Nem akartam, hogy a végén ideg összeroppanást kapjon egy rokonom miatt.

- Oké, apa, megmondanád nekem, hogy mégis mit keresel itt negyed tizenegykor? – kérdeztem kicsit ingerülten. Több dolog miatt is dühös voltam. Először is fáradt voltam. (Furcsa dolgokat hoz ki belőlem az álmosság, na.) Másodszor pedig, az apám, aki mellesleg nem keresett nagyon/iszonyatosan/borzalmasan hosszú idő óta, most ott állt (!) negyed tizenegykor (!!) az ajtóm előtt (!!!). Szerintem Június 12 egy elátkozott nap.

- Hozzád jöttem. – csillant fel a szeme. Nem tudom, elképzelésem sincs, hogy minek örült. Talán, hogy felkeltem a hosszú (fél órás) álmomból, és odatoltam a képem elé. Mondjuk nem egészen azért, hogy meghallgassam, hanem, hogy elküldjem, mondjuk, Amerikába. De nem ám New York-ba, vagy Los Angeles-be, hogy jól érezze magát. Nem. Hanem valami kihalt helyre, ahol van maximum tíz ember, és semmi nem történik ott. Elkalandoztam. Megesik.

- Aha. Jót beszéltünk. Menj haza – csuktam volna be az ajtót, de a cipője orrával megállította azt. Felvont szemöldökkel néztem rá. - Szerintem most rosszul jársz, ha felidegesítesz.

- Tényleg beszélnünk kell. – mondta komolyan. – Anyád hívott, h…

- Értem. Tehát. Összegezném. – adtam fel az ajtóbecsukási kísérletet. – Hosszú évek óta egy szót se váltottatok anyával szerintem, és most hirtelen felhív, franc tudja miért, hogy megkérdezze, hogy ma van-e Niall esküvője, és mikor közöltem, hogy teljesen jól megvagyok, akkor rá se kérdezett, mi az örömöm oka. Miután közölt velem egy halom szívmelengető mondatot, letettem a telefont, és rá fél órára beállítasz te, azzal a dumával, hogy anya hívott. És már csak egyetlen egy pirinyó kis kérdésem van. Mit akarsz!?

- Ha engednéd, elmondanám. – mondta idegesítően higgadtan. Hölgyeim és uraim. Az apám. Az apám, akinek, ha egy regény hosszúságú monológot vágok a fejéhez kapok egy mondatot. Kedves, nem?

- Mégis mit? Megint megkapom azt, amit anyától?  Idézzek? „Mégis mit vártál? Hogy eltűnsz, és majd én megyek utánad, mint egy kutya a gazdája után? Nagyot tévedtél.” – meg sem lepődtem, hogy szóról szóra visszatudom mondani anya szavait. Eleget járt ez a három mondat a fejembe. – Szóval kösz, de nem kérek ebből. Elég volt egyszer.

- Beengedsz? És akkor mindent elmondok. – lépett volna beljebb, de útját álltam. Nem akartam, hogy bejöjjön. Niall is valami hasonlót gondolhatott, mert mellém lépve, fél kézzel átkarolta a derekam és amolyan „te nem jössz be” nézéssel nézett apámra. – Khm. Oké. – hátrált egy lépést. – Szóval. Anyáddal arra jutottunk, hogy velünk kell jönnöd. Túl sokat voltál távol tőlünk. Kicsit össze akarjuk rázni a dolgokat. De ahhoz te is kellesz. – úgy éreztem, hogy minden szava után egy kisebb kést szúrnak belém, és jól meg is forgatják. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani.

- Szerintem – szólalt meg Niall. – Mr. Thirlwall. Menjen haza. És hagyja békén Jesy-t.

- A lányom. És hosszú éves óta nem piszkáltam. Én…

- Piszkálni? – kaptam fel a fejem. – Szerinted, ha van egy családod, és néha beszélgetni kell velük, meg érdeklődni, az piszkálásnak számít? – nem hittem a fülemnek. Apa azt hitte, hogy piszkálna azzal, ha néha „rám nézne”? - Úristen. Most már tényleg jobb lenne, ha végre, haza mennél. 

- Nem értem mi ebben a probléma. – ingatta a fejét apa, mire lehunytam a szemem és elszámoltam… Egy millióig. Szükségem volt minden energiámra, hogy kontrolálni tudjam magam. Nem akartam negyed tizenegykor ordibálni.

- Gondolkozz egy kicsit. – sziszegtem, mire apa tényleg elgondolkozott. És én is. Csak teljesen máson. ENNEK MENNYI AZ IQ-JA? És ő az apám. Na, no comment.

- Talán az a probléma, hogy állítólag mi egy család vagyunk. És családon belül nem hiszem, hogy piszkálásnak számít az, ha néha megkérdezzük a másikat, hogy „Szia, hogy vagy? Minden rendben?? Élsz még???” – hadartam. Apa összeráncolt szemöldökkel megrázta a fejét.

- Te sem kerestél minket. – szerintem ez volt az a pont, amikor elszakadt a pohár és betelt a cérna. Elképzelésem se volt, hogy hova lett az a család, akik, mi voltunk. Akik mindent megbeszéltek. Akik… Na, jó, nem akarok senkit áltatni, soha nem beszéltünk meg semmit, de többet kommunikáltunk, mint elmúlt években.

- Ne erőltessük. – kezdtem becsukni az ajtót. – Jó éjt, apa. – háromszoros hurrá nekem. Túléltem egy apa-lánya beszélgetést. És nem üvöltöztem. Nincs mese, hős vagyok.

- Minden oké? – húzott magához Niall. Ő is hős. Végig ott állt mellettem és egy szót sem szólt. Ez most nem cinizmus volt. Tényleg hős. Más már apám első mondata után neki rohan. De Niall. Imádom, hogy ő legalább nyugodt, ha már én nem vagyok az.

- Persze. – fúrtam bele a vállába a fejem. – Csak fáradt vagyok. – egy ideig így álltunk, aztán mielőtt állva elaludtam volna eltoltam magamtól, és az ágyhoz húzva lefeküdtünk. – Jó éjt. – kapcsoltam le a villanyt. A gondolatok egy ideig még lökdösték egymást a fejemben, de aztán sikerült kizárnom őket. Egészen addig, amíg Niall hangja vissza nem rángatta őket.

- Jesy. – suttogta.

- Hm?

- Mit gondolsz apukád ajánlatáról? – kérdezte. Hirtelen azt sem tudtam mire gondol, de aztán beugrott. Niall naiv. Apa nem felajánlotta, hogy elmehetek velük, hanem konkrétan rám parancsolt, hogy azonnal pakoljak, és már megyünk is.

- Szívem. – kezdtem. –Az nem ajánlat volt. Az utasítás volt. Parancs. Más szinonimát most nem tudok, késő van. – mondtam, mire Niall felnevetett. – Amúgy meg. Azt szólom, hogy nem. Soha nem mennék velük sehova. Ezt már elmondtam egy párszor, de ezek után, hogy ennyi évet kihagytunk, nem hiszem, hogy most, hipp-hopp, helyre tudnánk hozni mindent. Téged se hagynálak itt.

- Ez ne legyen szempont. – vágta rá.

- Micsoda?

- Hogy engem nem hagynál itt. Ne miattam ne menj a szüleiddel… Összerázódni. – kereste a szavakat.

- Amúgy se mennék. – vágtam rá. Niall is egy szempont volt, ez tény. Mert, hát. Most jöttünk össze. Végre minden sínen van. (Louis-t kivéve.) Nem akarok most egy „szülő-gyerek” programon részt venni.

- Ne legyél ilyen velük. – simította meg az arcom.

- Niall, szerintem te ismered őket a legjobban barátaim közül. Te tudod a legjobban, hogy min mentem keresztül. Ne mondd azt nekem, hogy menjek el velük bulizni egy jót, mert nem fogok. – igazából kicsit kiakadtam. Ha Niall is elküld, akkor tényleg megyek a szüleimmel. Az felér egy öngyilkossággal…

- Nem akarok semmit rád erőltetni, de szerintem… Jobb lenne. Mármint. – hebegte. Úgy tűnt már ő is belezavarodott mindenbe.

- Azt akarod, hogy menjek? Hogy eltűnjek? Hogy ne láss hosszú évekig? Mert akkor mondd azt, hogy egy kis szünetre van szükséged, de ne kertelj nekem. – teljes kiakadás. Loading…

- Ne forgasd ki a szavaimat.

- Ezt szűrtem le a mondandódból. – vontam meg a vállam.

- De ne ezt szűrd le, mert nem így értettem. – emelte meg a hangját.

- Nem akarok már ezzel foglalkozni. Aludj! – fordultam át a másik oldalamra. Azt viszont éreztem, hogy Niall felkönyököl. Akkor egy kis ráadás…

- Mit fogsz mondani? – kérdezte.

- Azt, hogy nem! – nyomtam meg a „nem” szócskát.

- Meg sem gondolod?

- Oké, Niall. – fordultam vissza, és én is felkönyököltem. – Mit akarsz te? Menjek vagy maradjak? – tettem fel a kérdést. Niall mindig jobban tudta, hogy én mit akarok. Fura, de jobban ismert, mint én magamat. Most is bíz…

- Menj! - …tam benne. Teljes mértékben egyet... Állj. MI VAN???

- Menjek? – kérdeztem vissza.

- Jót fog tenni, hidd el. – enyhült meg kicsit. Én viszont egyre idegesebb lettem.

- Hölgyeim és uraim a világ leghosszabb ideig tartó kapcsolata volt ez. És taps. – fordultam vissza, nyakig betakarózva. A könnyeimet is próbáltam visszanyelni. Többé-kevésbé sikerült is.

- Nem szakítottam veled. – döbbent le Niall. – Hallod? Jesy, mi a baj? – simogatta a vállam.

- Hagyj most, kérlek. Fáradt vagyok. – csuktam be a szemem. Hihetetlen, de fél tizenegyre sikerült kizárnom a külvilágot, és eltudtam aludni… Más kérdés, hogy mennyi időre.