12. June 12, 13:30pm

Ott leszek én

Hy mindenki! :D Huh, hát... Ez a harmadik rész ezen a hétvégén. A 11. részhez kaptam egy pár hozzászólást (a legtöbb hozzászólás, ahhoz a részhez jött), és mindegyiknek nagyon örültem, tényleg köszönöm! ^^ A feliratkozók száma és nőt, arra is pattogtam egy sort. :D <3
És, lassan a vége felé érünk a napnak. Már az esküvőnél tartunk. Nem tudom, hogy írjak egy June 13th napról. Ti olvasnátok tovább? Teljesen tanácstalan vagyok... :D
A zene: Twittereseim tudják, hogy mennyire belezúgtam ebbe a zenébe, reggel óta a dalszövegből írok ki részeket. :D Tényleg nagyon jó. ^^
So... Jó olvasást Xxx (: ^^

Niall lassan széthajtogatta a papírt, és elkezdte olvasni. Szám szélét rágva vártam valami reakciót, de barátom arca semmit nem tükrözött. Nagyon sok időnek tűnt, mire elolvasta az egészet. Szemét sokáig tartotta az utolsó soroknál, míg végül felnézett, mélyen belenézett a szemembe, és megrázta a fejét. Félve néztem még mindig kék szemeibe, amiből csak egy dolog hiányzott. A csillogás.

- Mondj valamit. – kérleltem, mert nem tudtam csak ott állni a csöndben. Konkrétan szerelmet vallottam neki, mért nem szólal már meg? Niall felállt, és tenyerébe temette arcát. Megkerülte a kis asztalt, majd engem is, és odalépett az ajtóhoz. Azt hittem kinyitja, hogy menjek el, de ehelyett bezárta azt. Háttal álltam neki, és mélyeket lélegezve vártam, hogy most mi lesz. Az ajtótól visszasétált hozzám, és megállt előttem. Kezei már nem takarták arcát, ami még mindig nem mutatott semmit az égvilágon, a zavarodottságon kívül.

- Maradj egy kicsit nyugton, oké? – kérdezte suttogva, nekem meg kimaradt egy szívdobbanásom. Mivel hangomban nem bíztam, ezért csak bólintottam egy aprót, mire Ír barátom lassan megfogta kétoldalt az arcom, és egyre közelebb hajolt, míg szánk össze nem ért egy apró csókban. Szemeimet lecsuktam, mert úgy éreztem, ha nyitva tartom, akkor elszédülök, és elesek. Niall nehéz lélegzetét éreztem arcomon, és égette azt. Ismét megtörte a közöttünk lévő kis távolságot, és ajkaink újra csókban ért össze. Ez másabb volt. Az előző mindössze egy próba volt, hogy mit szólunk a dologhoz. Ez mohóbb volt, és követelőzőbb. Fel sem fogtam, hogy rossz az, amit csinálunk. Az sem érdekelt, hogy miért csinálja, szórakozásból vagy szerelemből. Csak álltunk ott a kis szobába, barátom a derekamat markolászta, míg én a hajába túrva kívántam még jobban csókját. Nem akartam, hogy vége legyen. Azt akartam, hogy ez a pillanat, ha lehet, örökké tartson. Mégis én voltam az, aki elhúzódott. Hogy miért? Valahol mélyen a másik énem, azt ordította torka szakadtából, hogy ELÉG, HAGYD ABBA!

- Jesy. – motyogta Niall, mikor elhúzódtam. Szerintem akkor esett le neki is, hogy mit csináltunk. – Úristen. – mondta, és ő is hátrébb lépett. Két kézzel túrt bele a hajába, és teljesen lesápadt. – Milyen ember vagyok én? – kérdezte rám nézve, én meg nyeltem egyet, és megráztam a fejem.

- Niall, ez nem a te hibád. Nem csak a te hibád. – mondtam sírással küszködő hangon. – Csak egy csók volt.

- Csak egy csók? – kérdezte kissé idegesen. – Jesy, ez több volt, mint egy csók. – lépett ismét közelebb, de most ijesztőbb volt, mint az előbb. Arcáról most mindent lelehetett olvasni. Dühöt, idegességet, és félelmet. – Ahj, minek írtad meg ezt a levelet? – kapta fel az asztalról, és feltartotta, hogy lássam újra a könnyektől szétmaszatolódott betűimet.

- Hogy minek írtam? Te felfogtad mit olvastál? Több, mint tíz éve nem szóltam egy szót se, és te addig annyit szórakoztál velem, hogy csoda, hogy itt vagyok. – akadtam ki, Niall meg kérdő tekintettel nézett rám.

- Mi van? – rázta meg a fejét. – Én nem szórakoztam veled.

- Nem, a fenéket nem! – böktem meg a mellkasát. – Azt mondtad szeretsz és utána olyan gyáva voltál, hogy fel sem tudtad hozni ezt a témát!

- Hé! Nem csak én voltam gyáva! – vágott vissza barátom. Sose kiabáltam vele, és ő se velem, de most ezt is megéltük. Mindketten kiabáltunk a másikkal, és nem érdekelt egyikünket se, hogy bárki meghallhatja.

- Ha én azt mondtam volna neked, hogy szeretlek, hidd el, hogy még akkor megbeszéltem volna veled. – forgattam meg szemeim.

- Aludtál! Azt hittem aludtál! – próbálta védeni magát, de mintha meg sem hallottam volna, tovább mondtam az érveimet.

- Megcsókoltál! – léptem túl a „szeretlek” eseten. – Haza jöttél, sétáltunk, megbotlottam és megcsókoltál! Ezt mivel magyarázod?

- Nem tudom, én csak… - dadogta, aztán beletúrt a hajába, és folytatta. – Rég nem láttalak. X-faktorba voltam egy csomó ideig, és akkor láttalak hosszú idő után először.

- És? Én se láttalak, még se csókoltalak meg! – nem értettem a fiú és az én esetem közötti összefüggést. Rég nem lát és megcsókol. Ilyet nem tesz az ember csak úgy, hacsak…

- Jesy, az ég szerelmére, beléd voltam esve! – mondta hirtelen, nekem meg elakadt a lélegzetem. Mi? Mióta? Miért? Hogyan? Miért nem mondta? MI VAN? – Beléd voltam esve, és nem mondtam. Egy szóval se mondtam senkinek az égvilágon. Én barom megismertem Anne-t és azt hittem, hogy majd ő segít elfelejteni téged, és azért kértem meg minél hamarabb a kezét, hogy hátha az esküvő után beleszeretek. De nem! Egyszerűen minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt, azt kívántam, bárcsak te lennél! És mikor azt mondta, hogy szeret, azt kívántam bárcsak te mondanád! Azt hittem te csak barátként tekintesz rám, és ezért nem mondtam. Féltem az elutasítástól. Attól, hogy ha elmondom, akkor vége a barátságunknak. Nem kockáztattam. Azért mondtam akkor, hogy szeretlek, amikor aludtál, mert így tudtam csak kimondani, hogy te nem hallod. Ki akartam mondani, muszáj volt, mert egyszerűen fojtogatott az, hogy nem tudtam neked egyszer se mondani csak úgy, nuku következmény nélkül azt, hogy szeretlek! – teljesen lefagytam. Semmit nem tudtam mondani. Hallottam, amit mondott, még sem tudtam felfogni. Szeret. Azt mondta szeret! ÚRSITEN.

- Niall. – magam is meglepődtem, azon, hogy kitudtam mondani a nevét. – Mióta?

- Te mióta vagy belém esve? – kérdezett vissza halkabbra fogva a hangját.

- Tizenegy éves korom óta. – vallottam be, Niall pedig csak bólintott és halványan elmosolyodott.

- Na, én meg azóta, amióta tudom a neved. – mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.

- De az… - kezdtem, de barátom befejezte helyettem.

- Hét évesek voltunk, tudom. – bólintott. – De már akkor elvarázsolt, hogy ilyen talpra esett vagy és erős és te voltál az egyetlen, akivel bármiről eltudtam beszélgetni. Ezek után szerintem nem csoda, hogy beléd estem. – simogatta meg az arcom.

- Ezt nem hiszem el. – fogtam a fejem. – Komolyan most mondtuk meg egymásnak, huszonkét évesen, hogy szeretjük egymást kis korunk óta? Istenem, két ilyen balféket. – sóhajtottam.

- Figyelj. – kezdte, és belenéztem a szemébe. – Muszáj megcsinálnom ezt. – mondta, én meg nem értettem semmit.

- Mit? – kérdeztem félve.

- Az esküvőt. – válaszolta halkabban. – Nem hagyhatom cserben Anne-t. – akkor ismételten összeomlott bennem egy világ. Már meg se kell lepődni…

- De… Azt mondtad nem szereted. Nem kell hozzámenned úgy, hogy nem szereted. – próbáltam meggyőzni, de Niall-nak biztos lelkiismeret furdalása volt, már akkor, úgy hogy csak megrázta a fejét.

- Sajnálom. – döntötte neki a homlokát az enyémnek, és nem tudtam megfékezni. Nem tudom, azon a napon mennyiszer, de megint elsírtam magam. – Ne. Jesy, kérlek.

- Ugyan. – mondtam mosolyogva. – Semmi baj. Több, mint tíz éve szeretlek, és most végre elmondtam, de te mégis mész egy lányhoz, akit még csak nem is szeretsz. Semmi baj. – zokogtam, de az ijedségtől abbahagytam, mert kopogtak. Ránéztem az órára, ami 13:55-öt mutatott. Vagyis kezdődik az esküvő.

- Niall, kérlek, gyere. – hallottam valakinek a hangját.

- Egy pillanat. – szólt vissza, majd ismét rám nézett. – Jesy, menj haza. És egy ideig ne találkozzunk. – mondta, nekem meg mintha egy kést szúrtak volna a szívembe.

- Ne csináld ezt velem, kérlek. – öleltem át, de ő csak eltolt magától és kikerülve engem, kinyitotta az ajtót, kezét a kilincsen tartotta, majd megfordult és visszasietett hozzám, újra megcsókolni. Nem volt hosszú, de nekem mégis annak tűnt. – Szeretlek. – suttogta, mikor elhúzódott, és kilépve az ajtón, becsukta, és újra egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, meddig tart az esküvő, de ott maradtam. Sírva ücsörögtem a kanapén. Az idő telt, és egészen addig meg sem mozdultam/szólaltam/csináltam bármit, amíg hangokat nem hallottam föntről. Az órámra nézve megállapítottam, hogy lehet, hogy vége van, mert háromnegyed órája ültem ott. Sietős lépteket hallottam kintről, de azt hittem nem nyit be hozzám. Mégis kinyitódott az ajtó és Lana lépett be kicsit idegesen

- Mit tettél? – ordította, bennem pedig megállt az ütő.

- Mivel mit tettem? – kérdeztem halkan. Megijedtem, hogy valamit megint elszúrtam és most jön a jól ismert, nekem semmi nem megy, szöveg és, hogy én mindent elrontok, bármit is csinálok.

- Te… Menj fel és állapítsd meg magadnak! – mondta, és már ott se volt. Feltápászkodtam, letöröltem a könnyeim és felmentem a lépcsőn, és a következő látvány fogadott: Anne menyasszonyi ruhában állt és sírt a központban. A vendégek már álltak fel, hogy elhagyják a helyet, vagy odamentek a lányhoz próbálták vigasztalni. Mormogás és duruzsolás töltötte be az egész épületet. Niall nem volt sehol és ez ijesztett meg a legjobban…

11. June 12, 12:30pm

21 Guns

Sziasztok! ^^ Egy nap két részt kirakni... :D Nem akartam, de unatkoztam és megírtam ezt a részt is. Az előzőben nem volt emlék... Na, hát ebben van. :D Tripla annyi. Remélem nem lett unalmas, meg vontatott, mert többek között csak felidéztem, hogy mi történt eddig, meg mi volt régebben. Kíváncsi vagyok...
Csak ezért választottam ezt a zenét, mert a szomszédok nagy örömére nyitott ablaknál all day ez ment. :D
Jó olvasást! Xxx (:

Kezem szélsebesen mozgott a papíron. A szavak csak úgy dőltek belőlem, írás formájában. Hihetetlen mennyi mindent tudtam írni a kapcsolatunkról. Egy idő után, kezem kicsit elfáradt a sok írástól, ezért körkörös mozdulatok csinálva a csuklómmal próbáltam ellazítani, amíg újra olvastam írásomat, ami így, hogy csak most kezdtem nem volt hosszú, de viszont rövid sem.

Kiskorunkban egyből megtaláltuk a közös hangot és ez a mai napig mit sem változott. Nagyon rövid időn belül a legjobb barátok lettünk és mindent megosztottunk egymással. Mindig meghallgattuk a másikat, és segítettünk, ahol csak tudtunk. Igaz, a mi esetünkben inkább volt az, hogy te hallgattál engem, nem pedig fordítva. Még mindig előttem van a kép, ahogy én vörösre sírt szemekkel ülök a földön, te pedig velem szemben ülsz, és kétségbe esetten próbálsz keresni valamit, amivel felvidíthatnál. Mindig sikerült, és te voltál az egyetlen ember, aki mosolyt tudott csalni az arcomra abban az időben.

Szóval barátok voltunk/maradtunk/és még mindig vagyunk. Nem szeretek jövő időbe beszélni, mert változni fog a jövőnk. Nem tudom, hogy barátok maradunk-e, vagy esetleg megszakad kapcsolatunk az esküvő után. Én mindenképpen szeretném, ha megmaradna, de lehet, hogy ezután a levél után már inkább fogod azt mondani, hogy hagyjuk egymást, és ne beszéljünk, ne találkozzunk többet, amit én abszolút meg is fogok érteni. Először ez a levél, csupán az érzelmeimet tükrözte volna. De aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha elmondanék mindent, csak éppen papír formájában. Azért nem akarom szemtől szembe, szóban mondani mindezt, mert a felét nem értenéd, a sírástól akadozó hangomtól. Szóval kezdjük az elején…

Mikor először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó kapcsoltba kerülünk majd. Azt hittem, hogy csak egy fiú leszel az életemben, akivel néha-néha összefutok és váltunk néhány szót. Igazán boldog vagyok, hogy végül legjobb barátok lettünk.

Hogyan alakult ki kapcsolatunk? Nem tudom, hogy te emlékszel-e, de te akartad mindenképpen megtudni, hogy mi a bajom, és te erőszakoskodtad ki, hogy el is mondjam. Száz százalékosan megbíztam benned az elejétől fogva, és te is bennem. Minden nap találkoztunk és volt, hogy csak átjöttél, csupán azért, hogy velem legyél. Életem legszebb napjai voltak azok, mikor csak feküdtünk, én a válladra hajtott fejjel, te pedig átkarolva a vállam, és néztünk egy dög unalmas filmet. Lehet, hogy unalmas volt, de legalább veled voltam.

Aztán jött az időszak, amikor benyögted, hogy híres akarsz lenni egy bandában és gitározni, énekelni akarsz. Támogattalak, és együtt gyakoroltam veled, noha én nem tudtam egy hangszeren se játszani, és hangom se volt. Azt hiszem itt jött el az a pillanat, amikor már nem csak barátnak láttalak. Minimálisan többet éreztem és ezt ki is akartam zárni a fejemből, mert a legjobb barátom voltál, és el se tudtam képzelni, hogy te máshogy tekints rám, mint barát. Ezt egészen addig így is gondoltam, míg azt nem mondtad nekem egyik este, hogy szeretlek. Ez az X-faktor előtt volt, egy kicsivel. Egyik utazásod után átmentem hozzád, és filmet néztünk, csak én közben elaludtam. Nem tudom mennyi idő után, felkeltem, de a szemeimet még mindig csukva tartottam és akkor hajoltál oda a fülemhez, és súgtad bele, hogy szeretlek. Másnap felakartam hozni, de jött egy hívásod. Rá pár hétre, megint felakartam hozni, akkor meg nem mertem. Az idő telt, én meg gyáva voltam. Elmentél az X-faktorba, és akkor már végképp nem tudtam elmondani, amit akartam. Most van elég bátorságom, igaz papíron, de megkérdezni, azt, hogy miért mondtad? Barátságra vagy szerelemre gondoltál, mikor mondtad? Miért nem hoztad fel az eset után? Azért, mert azt hitted nem hallottam? Elakartad valamikor mondani, úgy, hogy nyitva van a szemem?

Szóval elmentél a tehetségkutató műsorba, amit végig drukkoltam, és mikor hazajöttél elmentünk sétálni. Akkor már nem minimálisan éreztem többet irántad. Szerettelek. És akkor döbbentem meg igazán, amikor megbotlottam, te elkaptál és magadhoz húzva megcsókoltál. Miután ott hagytál, sírva mentem haza, és zokogva aludtam el. Másnap mikor hívtál ezerrel vert a szívem, hogy vajon mit fogsz mondani. Semmit nem mondtál, bennem meg összeomlott egy világ. El sem tudod képzelni, milyen érzés, amikor azaz ember csókol meg és mondja neked azt, hogy szeretlek, akibe bele vagy esve. És el sem tudod képzelni, milyen érzés, amikor mindezek után nem hozza fel a történteket, és ugyanúgy, csak barátként tekint rád. A legborzalmasabb az egész világon. Ennél rosszabb nincs is, még az ellenségeimnek se kívánom.

Tehát megvolt a csók és a szeretlek szó is. És megvolt az is, hogy nem hoztuk fel a témát. Mi jöhet ezek után, ami még ennél is jobban kiborít? Bejelentetted, hogy megkérted annak a lánynak a kezét, akit csak pár hónapja ismertél. Emlékszel, hogy azt mondtam, csak ezért lettem fehér, mert nem ettem eleget aznap? Hazudtam. Akkor jutott el a tudatomig az, hogy egy másik lánnyal leszel, és többé nem lehetsz az enyém. Lehet, hogy önzőség, de ez járt akkor a fejembe. Az érzéseimet elrejtve vártam az esküvő napjáig, tehát a mai napig.

Hajnali három óta fent vagyok. Egész nap emlékek jutottak eszembe különböző eseményekről/dolgokról, amik ma történtek. Például ma Lana megkért, hogy keresselek meg. Bementem a szobába, ahol voltál egész nap, de nem találtalak ott, ezért át akartam menni, abba a szobába, ahol az esküvői ruha volt. Már nyitottam volna be, amikor meghallottam egy szót, és sírással küszködve mentem vissza a szobádba. Szeretlek. Ezt mondtad, és egyből eszembe jutott az este, amikor ezt a szót nem Anne-nak mondtad, hanem nekem. Mikor felébredtem ott voltál velem, és sírtam. Ezért sírtam. Mert tehetetlennek éreztem magam. Lehet akkor kellett volna mindent elmondani. De az évek során megtanultam, hogy jobb, ha tartom a számat.

Ennyit írtam, és még akartam írni, de nem tudtam, hogy folytassam. A kezem összekulcsolva pihent az asztalon és a könnyek lassan folytak végig arcomon és landoltak a papíron, ezáltal elcsúfítva a betűket. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és megragadva a tollat írtam tovább.

Ma viszont eljött a pillanat, amikor hosszú évek után először kibuktam. Eljöttem az esküvődről, mert Zayn azt mondta, nem bírnám ki. Próbáltam erős maradni, és mosollyal az arcomon gratulálni, de nem ment. Sajnálom.

Ha most ott állnék, előtted, biztos azt mondanám, hogy ne haragudj rám, ezért, mert mindezt elmondtam. Nagyon sajnálom, hogy beléd estem, és nem szóltam róla egy szót se, csak most, mikor készülsz az esküvődre. Ha akarod, elfelejthetjük. Ha azt akarod, eltűnök az életedből. Te döntésed számít. Én azt fogom csinálni, amit te mondasz, mert szeretlek.

Többször írtam át egymás után a szeretlek szót, így az a szövegből valamivel jobban kitűnt. A könnyeim még mindig hullottak, és mielőtt a papírra értek volna, letöröltem őket. Néhány percig néztem a lapot, és gondolkoztam, majd hirtelen felindultságból összehajtottam, zsebre vágtam és felálltam. A telefonomon hosszan megnyomva a piros gombot, elkezdett magához térni, de nem vártam meg, míg teljesen bekapcsolódik, azt is zsebre vágtam. Gyorsan visszakapcsoltam az órát, és megnéztem mennyi az idő. 13:20, vagyis az azt jelenti, hogy még 40 perc volt az esküvő kezdetéig. Nem is gondoltam végig a dolgokat, csak fogtam a lakáskulcsot, és becsapva magam után az ajtót, bezártam. Rohantam, ahogy csak tudtam, és akárcsak reggel, most is sikerült a negyed órás utat ledolgozni öt percesre. Kifulladva nyitottam be templomba, ahol már tömeg volt. Alulöltözött voltam a vendégekhez képest, akik kicsit túllőttek a célon. Én viszont, velük ellentétben, nem szándékoztam itt maradni végig, megvárni az „igent”. Egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, de mielőtt még elérhettem volna öten álltak elém. Liam, Zayn, Harry, Louis és Lana.

- Mi az égért jöttél ide? – érdeklődött kicsit idegesen Lana. – Nem akarom, hogy most tedd tönkre. Van még harminc perc az esküvőig, menj haza szépen.

- Nem! – mondtam hangosabban a kelleténél. – Most vagy soha. – próbáltam kikerülni őket, de Harry megragadta a karom és visszarántott.

- Jesy, kérlek, ne légy hülye. Az esküvőjére készül, hallod? – sziszegte, de engem akkor már nem érdekelt. Így is, úgy is megakarja majd szakítani velem a kapcsolatot, nem mindegy, hogy mi az utolsó közös emlékünk?

- Engedj el, Harry! – rángattam a kezem, de ő csak fogta.

- Had menjen. – szólalt meg szomorúan Louis. – Csináld, amit szeretnél, aztán menj haza. – biccentett, mire Harry elengedte a kezem, én meg még egyszer hálás pillantást vetettem a répa imádóra és már rohantam is le a lépcsőn, és megállva az első ajtó előtt, kopogás nélkül benyitottam. Niall a kanapén ült, előre hajtott fejjel, a térdén könyökölve. Nem nézett fel az ajtó csukásra sem, én meg nem mentem közelebb.

- Niall. – törtem meg végül én a csendet, mert nem volt sok időm. Ír barátom felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel nézett rám.

- Jesy! Mi a baj? – kérdezte rémülten. A számba harapva lehunytam a szemem. El is felejtettem, hogy sírtam, és nyílván úgy nézek ki, mint egy élő halott.

- Beszélnünk kell. – mondtam, miközben a sírás fojtogatott. Niall bíztatva, hogy kezdjem el, csak bólintott, és maga mellé mutatott, hogy üljek le. Megráztam a fejem, és oda lépve hozzá, átnyújtottam a levelet. Felváltva nézte a kis lapot, és az arcomat. – Csak olvasd el. Minden, amit mondani akarok, abban van. – biccentettem, és ismét csak kifolyt egy könnycsepp a szememből.