12. June 12, 13:30pm

Ott leszek én

Hy mindenki! :D Huh, hát... Ez a harmadik rész ezen a hétvégén. A 11. részhez kaptam egy pár hozzászólást (a legtöbb hozzászólás, ahhoz a részhez jött), és mindegyiknek nagyon örültem, tényleg köszönöm! ^^ A feliratkozók száma és nőt, arra is pattogtam egy sort. :D <3
És, lassan a vége felé érünk a napnak. Már az esküvőnél tartunk. Nem tudom, hogy írjak egy June 13th napról. Ti olvasnátok tovább? Teljesen tanácstalan vagyok... :D
A zene: Twittereseim tudják, hogy mennyire belezúgtam ebbe a zenébe, reggel óta a dalszövegből írok ki részeket. :D Tényleg nagyon jó. ^^
So... Jó olvasást Xxx (: ^^

Niall lassan széthajtogatta a papírt, és elkezdte olvasni. Szám szélét rágva vártam valami reakciót, de barátom arca semmit nem tükrözött. Nagyon sok időnek tűnt, mire elolvasta az egészet. Szemét sokáig tartotta az utolsó soroknál, míg végül felnézett, mélyen belenézett a szemembe, és megrázta a fejét. Félve néztem még mindig kék szemeibe, amiből csak egy dolog hiányzott. A csillogás.

- Mondj valamit. – kérleltem, mert nem tudtam csak ott állni a csöndben. Konkrétan szerelmet vallottam neki, mért nem szólal már meg? Niall felállt, és tenyerébe temette arcát. Megkerülte a kis asztalt, majd engem is, és odalépett az ajtóhoz. Azt hittem kinyitja, hogy menjek el, de ehelyett bezárta azt. Háttal álltam neki, és mélyeket lélegezve vártam, hogy most mi lesz. Az ajtótól visszasétált hozzám, és megállt előttem. Kezei már nem takarták arcát, ami még mindig nem mutatott semmit az égvilágon, a zavarodottságon kívül.

- Maradj egy kicsit nyugton, oké? – kérdezte suttogva, nekem meg kimaradt egy szívdobbanásom. Mivel hangomban nem bíztam, ezért csak bólintottam egy aprót, mire Ír barátom lassan megfogta kétoldalt az arcom, és egyre közelebb hajolt, míg szánk össze nem ért egy apró csókban. Szemeimet lecsuktam, mert úgy éreztem, ha nyitva tartom, akkor elszédülök, és elesek. Niall nehéz lélegzetét éreztem arcomon, és égette azt. Ismét megtörte a közöttünk lévő kis távolságot, és ajkaink újra csókban ért össze. Ez másabb volt. Az előző mindössze egy próba volt, hogy mit szólunk a dologhoz. Ez mohóbb volt, és követelőzőbb. Fel sem fogtam, hogy rossz az, amit csinálunk. Az sem érdekelt, hogy miért csinálja, szórakozásból vagy szerelemből. Csak álltunk ott a kis szobába, barátom a derekamat markolászta, míg én a hajába túrva kívántam még jobban csókját. Nem akartam, hogy vége legyen. Azt akartam, hogy ez a pillanat, ha lehet, örökké tartson. Mégis én voltam az, aki elhúzódott. Hogy miért? Valahol mélyen a másik énem, azt ordította torka szakadtából, hogy ELÉG, HAGYD ABBA!

- Jesy. – motyogta Niall, mikor elhúzódtam. Szerintem akkor esett le neki is, hogy mit csináltunk. – Úristen. – mondta, és ő is hátrébb lépett. Két kézzel túrt bele a hajába, és teljesen lesápadt. – Milyen ember vagyok én? – kérdezte rám nézve, én meg nyeltem egyet, és megráztam a fejem.

- Niall, ez nem a te hibád. Nem csak a te hibád. – mondtam sírással küszködő hangon. – Csak egy csók volt.

- Csak egy csók? – kérdezte kissé idegesen. – Jesy, ez több volt, mint egy csók. – lépett ismét közelebb, de most ijesztőbb volt, mint az előbb. Arcáról most mindent lelehetett olvasni. Dühöt, idegességet, és félelmet. – Ahj, minek írtad meg ezt a levelet? – kapta fel az asztalról, és feltartotta, hogy lássam újra a könnyektől szétmaszatolódott betűimet.

- Hogy minek írtam? Te felfogtad mit olvastál? Több, mint tíz éve nem szóltam egy szót se, és te addig annyit szórakoztál velem, hogy csoda, hogy itt vagyok. – akadtam ki, Niall meg kérdő tekintettel nézett rám.

- Mi van? – rázta meg a fejét. – Én nem szórakoztam veled.

- Nem, a fenéket nem! – böktem meg a mellkasát. – Azt mondtad szeretsz és utána olyan gyáva voltál, hogy fel sem tudtad hozni ezt a témát!

- Hé! Nem csak én voltam gyáva! – vágott vissza barátom. Sose kiabáltam vele, és ő se velem, de most ezt is megéltük. Mindketten kiabáltunk a másikkal, és nem érdekelt egyikünket se, hogy bárki meghallhatja.

- Ha én azt mondtam volna neked, hogy szeretlek, hidd el, hogy még akkor megbeszéltem volna veled. – forgattam meg szemeim.

- Aludtál! Azt hittem aludtál! – próbálta védeni magát, de mintha meg sem hallottam volna, tovább mondtam az érveimet.

- Megcsókoltál! – léptem túl a „szeretlek” eseten. – Haza jöttél, sétáltunk, megbotlottam és megcsókoltál! Ezt mivel magyarázod?

- Nem tudom, én csak… - dadogta, aztán beletúrt a hajába, és folytatta. – Rég nem láttalak. X-faktorba voltam egy csomó ideig, és akkor láttalak hosszú idő után először.

- És? Én se láttalak, még se csókoltalak meg! – nem értettem a fiú és az én esetem közötti összefüggést. Rég nem lát és megcsókol. Ilyet nem tesz az ember csak úgy, hacsak…

- Jesy, az ég szerelmére, beléd voltam esve! – mondta hirtelen, nekem meg elakadt a lélegzetem. Mi? Mióta? Miért? Hogyan? Miért nem mondta? MI VAN? – Beléd voltam esve, és nem mondtam. Egy szóval se mondtam senkinek az égvilágon. Én barom megismertem Anne-t és azt hittem, hogy majd ő segít elfelejteni téged, és azért kértem meg minél hamarabb a kezét, hogy hátha az esküvő után beleszeretek. De nem! Egyszerűen minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt, azt kívántam, bárcsak te lennél! És mikor azt mondta, hogy szeret, azt kívántam bárcsak te mondanád! Azt hittem te csak barátként tekintesz rám, és ezért nem mondtam. Féltem az elutasítástól. Attól, hogy ha elmondom, akkor vége a barátságunknak. Nem kockáztattam. Azért mondtam akkor, hogy szeretlek, amikor aludtál, mert így tudtam csak kimondani, hogy te nem hallod. Ki akartam mondani, muszáj volt, mert egyszerűen fojtogatott az, hogy nem tudtam neked egyszer se mondani csak úgy, nuku következmény nélkül azt, hogy szeretlek! – teljesen lefagytam. Semmit nem tudtam mondani. Hallottam, amit mondott, még sem tudtam felfogni. Szeret. Azt mondta szeret! ÚRSITEN.

- Niall. – magam is meglepődtem, azon, hogy kitudtam mondani a nevét. – Mióta?

- Te mióta vagy belém esve? – kérdezett vissza halkabbra fogva a hangját.

- Tizenegy éves korom óta. – vallottam be, Niall pedig csak bólintott és halványan elmosolyodott.

- Na, én meg azóta, amióta tudom a neved. – mondta, nekem meg elkerekedett a szemem.

- De az… - kezdtem, de barátom befejezte helyettem.

- Hét évesek voltunk, tudom. – bólintott. – De már akkor elvarázsolt, hogy ilyen talpra esett vagy és erős és te voltál az egyetlen, akivel bármiről eltudtam beszélgetni. Ezek után szerintem nem csoda, hogy beléd estem. – simogatta meg az arcom.

- Ezt nem hiszem el. – fogtam a fejem. – Komolyan most mondtuk meg egymásnak, huszonkét évesen, hogy szeretjük egymást kis korunk óta? Istenem, két ilyen balféket. – sóhajtottam.

- Figyelj. – kezdte, és belenéztem a szemébe. – Muszáj megcsinálnom ezt. – mondta, én meg nem értettem semmit.

- Mit? – kérdeztem félve.

- Az esküvőt. – válaszolta halkabban. – Nem hagyhatom cserben Anne-t. – akkor ismételten összeomlott bennem egy világ. Már meg se kell lepődni…

- De… Azt mondtad nem szereted. Nem kell hozzámenned úgy, hogy nem szereted. – próbáltam meggyőzni, de Niall-nak biztos lelkiismeret furdalása volt, már akkor, úgy hogy csak megrázta a fejét.

- Sajnálom. – döntötte neki a homlokát az enyémnek, és nem tudtam megfékezni. Nem tudom, azon a napon mennyiszer, de megint elsírtam magam. – Ne. Jesy, kérlek.

- Ugyan. – mondtam mosolyogva. – Semmi baj. Több, mint tíz éve szeretlek, és most végre elmondtam, de te mégis mész egy lányhoz, akit még csak nem is szeretsz. Semmi baj. – zokogtam, de az ijedségtől abbahagytam, mert kopogtak. Ránéztem az órára, ami 13:55-öt mutatott. Vagyis kezdődik az esküvő.

- Niall, kérlek, gyere. – hallottam valakinek a hangját.

- Egy pillanat. – szólt vissza, majd ismét rám nézett. – Jesy, menj haza. És egy ideig ne találkozzunk. – mondta, nekem meg mintha egy kést szúrtak volna a szívembe.

- Ne csináld ezt velem, kérlek. – öleltem át, de ő csak eltolt magától és kikerülve engem, kinyitotta az ajtót, kezét a kilincsen tartotta, majd megfordult és visszasietett hozzám, újra megcsókolni. Nem volt hosszú, de nekem mégis annak tűnt. – Szeretlek. – suttogta, mikor elhúzódott, és kilépve az ajtón, becsukta, és újra egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, meddig tart az esküvő, de ott maradtam. Sírva ücsörögtem a kanapén. Az idő telt, és egészen addig meg sem mozdultam/szólaltam/csináltam bármit, amíg hangokat nem hallottam föntről. Az órámra nézve megállapítottam, hogy lehet, hogy vége van, mert háromnegyed órája ültem ott. Sietős lépteket hallottam kintről, de azt hittem nem nyit be hozzám. Mégis kinyitódott az ajtó és Lana lépett be kicsit idegesen

- Mit tettél? – ordította, bennem pedig megállt az ütő.

- Mivel mit tettem? – kérdeztem halkan. Megijedtem, hogy valamit megint elszúrtam és most jön a jól ismert, nekem semmi nem megy, szöveg és, hogy én mindent elrontok, bármit is csinálok.

- Te… Menj fel és állapítsd meg magadnak! – mondta, és már ott se volt. Feltápászkodtam, letöröltem a könnyeim és felmentem a lépcsőn, és a következő látvány fogadott: Anne menyasszonyi ruhában állt és sírt a központban. A vendégek már álltak fel, hogy elhagyják a helyet, vagy odamentek a lányhoz próbálták vigasztalni. Mormogás és duruzsolás töltötte be az egész épületet. Niall nem volt sehol és ez ijesztett meg a legjobban…