11. June 12, 12:30pm

21 Guns

Sziasztok! ^^ Egy nap két részt kirakni... :D Nem akartam, de unatkoztam és megírtam ezt a részt is. Az előzőben nem volt emlék... Na, hát ebben van. :D Tripla annyi. Remélem nem lett unalmas, meg vontatott, mert többek között csak felidéztem, hogy mi történt eddig, meg mi volt régebben. Kíváncsi vagyok...
Csak ezért választottam ezt a zenét, mert a szomszédok nagy örömére nyitott ablaknál all day ez ment. :D
Jó olvasást! Xxx (:

Kezem szélsebesen mozgott a papíron. A szavak csak úgy dőltek belőlem, írás formájában. Hihetetlen mennyi mindent tudtam írni a kapcsolatunkról. Egy idő után, kezem kicsit elfáradt a sok írástól, ezért körkörös mozdulatok csinálva a csuklómmal próbáltam ellazítani, amíg újra olvastam írásomat, ami így, hogy csak most kezdtem nem volt hosszú, de viszont rövid sem.

Kiskorunkban egyből megtaláltuk a közös hangot és ez a mai napig mit sem változott. Nagyon rövid időn belül a legjobb barátok lettünk és mindent megosztottunk egymással. Mindig meghallgattuk a másikat, és segítettünk, ahol csak tudtunk. Igaz, a mi esetünkben inkább volt az, hogy te hallgattál engem, nem pedig fordítva. Még mindig előttem van a kép, ahogy én vörösre sírt szemekkel ülök a földön, te pedig velem szemben ülsz, és kétségbe esetten próbálsz keresni valamit, amivel felvidíthatnál. Mindig sikerült, és te voltál az egyetlen ember, aki mosolyt tudott csalni az arcomra abban az időben.

Szóval barátok voltunk/maradtunk/és még mindig vagyunk. Nem szeretek jövő időbe beszélni, mert változni fog a jövőnk. Nem tudom, hogy barátok maradunk-e, vagy esetleg megszakad kapcsolatunk az esküvő után. Én mindenképpen szeretném, ha megmaradna, de lehet, hogy ezután a levél után már inkább fogod azt mondani, hogy hagyjuk egymást, és ne beszéljünk, ne találkozzunk többet, amit én abszolút meg is fogok érteni. Először ez a levél, csupán az érzelmeimet tükrözte volna. De aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha elmondanék mindent, csak éppen papír formájában. Azért nem akarom szemtől szembe, szóban mondani mindezt, mert a felét nem értenéd, a sírástól akadozó hangomtól. Szóval kezdjük az elején…

Mikor először találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó kapcsoltba kerülünk majd. Azt hittem, hogy csak egy fiú leszel az életemben, akivel néha-néha összefutok és váltunk néhány szót. Igazán boldog vagyok, hogy végül legjobb barátok lettünk.

Hogyan alakult ki kapcsolatunk? Nem tudom, hogy te emlékszel-e, de te akartad mindenképpen megtudni, hogy mi a bajom, és te erőszakoskodtad ki, hogy el is mondjam. Száz százalékosan megbíztam benned az elejétől fogva, és te is bennem. Minden nap találkoztunk és volt, hogy csak átjöttél, csupán azért, hogy velem legyél. Életem legszebb napjai voltak azok, mikor csak feküdtünk, én a válladra hajtott fejjel, te pedig átkarolva a vállam, és néztünk egy dög unalmas filmet. Lehet, hogy unalmas volt, de legalább veled voltam.

Aztán jött az időszak, amikor benyögted, hogy híres akarsz lenni egy bandában és gitározni, énekelni akarsz. Támogattalak, és együtt gyakoroltam veled, noha én nem tudtam egy hangszeren se játszani, és hangom se volt. Azt hiszem itt jött el az a pillanat, amikor már nem csak barátnak láttalak. Minimálisan többet éreztem és ezt ki is akartam zárni a fejemből, mert a legjobb barátom voltál, és el se tudtam képzelni, hogy te máshogy tekints rám, mint barát. Ezt egészen addig így is gondoltam, míg azt nem mondtad nekem egyik este, hogy szeretlek. Ez az X-faktor előtt volt, egy kicsivel. Egyik utazásod után átmentem hozzád, és filmet néztünk, csak én közben elaludtam. Nem tudom mennyi idő után, felkeltem, de a szemeimet még mindig csukva tartottam és akkor hajoltál oda a fülemhez, és súgtad bele, hogy szeretlek. Másnap felakartam hozni, de jött egy hívásod. Rá pár hétre, megint felakartam hozni, akkor meg nem mertem. Az idő telt, én meg gyáva voltam. Elmentél az X-faktorba, és akkor már végképp nem tudtam elmondani, amit akartam. Most van elég bátorságom, igaz papíron, de megkérdezni, azt, hogy miért mondtad? Barátságra vagy szerelemre gondoltál, mikor mondtad? Miért nem hoztad fel az eset után? Azért, mert azt hitted nem hallottam? Elakartad valamikor mondani, úgy, hogy nyitva van a szemem?

Szóval elmentél a tehetségkutató műsorba, amit végig drukkoltam, és mikor hazajöttél elmentünk sétálni. Akkor már nem minimálisan éreztem többet irántad. Szerettelek. És akkor döbbentem meg igazán, amikor megbotlottam, te elkaptál és magadhoz húzva megcsókoltál. Miután ott hagytál, sírva mentem haza, és zokogva aludtam el. Másnap mikor hívtál ezerrel vert a szívem, hogy vajon mit fogsz mondani. Semmit nem mondtál, bennem meg összeomlott egy világ. El sem tudod képzelni, milyen érzés, amikor azaz ember csókol meg és mondja neked azt, hogy szeretlek, akibe bele vagy esve. És el sem tudod képzelni, milyen érzés, amikor mindezek után nem hozza fel a történteket, és ugyanúgy, csak barátként tekint rád. A legborzalmasabb az egész világon. Ennél rosszabb nincs is, még az ellenségeimnek se kívánom.

Tehát megvolt a csók és a szeretlek szó is. És megvolt az is, hogy nem hoztuk fel a témát. Mi jöhet ezek után, ami még ennél is jobban kiborít? Bejelentetted, hogy megkérted annak a lánynak a kezét, akit csak pár hónapja ismertél. Emlékszel, hogy azt mondtam, csak ezért lettem fehér, mert nem ettem eleget aznap? Hazudtam. Akkor jutott el a tudatomig az, hogy egy másik lánnyal leszel, és többé nem lehetsz az enyém. Lehet, hogy önzőség, de ez járt akkor a fejembe. Az érzéseimet elrejtve vártam az esküvő napjáig, tehát a mai napig.

Hajnali három óta fent vagyok. Egész nap emlékek jutottak eszembe különböző eseményekről/dolgokról, amik ma történtek. Például ma Lana megkért, hogy keresselek meg. Bementem a szobába, ahol voltál egész nap, de nem találtalak ott, ezért át akartam menni, abba a szobába, ahol az esküvői ruha volt. Már nyitottam volna be, amikor meghallottam egy szót, és sírással küszködve mentem vissza a szobádba. Szeretlek. Ezt mondtad, és egyből eszembe jutott az este, amikor ezt a szót nem Anne-nak mondtad, hanem nekem. Mikor felébredtem ott voltál velem, és sírtam. Ezért sírtam. Mert tehetetlennek éreztem magam. Lehet akkor kellett volna mindent elmondani. De az évek során megtanultam, hogy jobb, ha tartom a számat.

Ennyit írtam, és még akartam írni, de nem tudtam, hogy folytassam. A kezem összekulcsolva pihent az asztalon és a könnyek lassan folytak végig arcomon és landoltak a papíron, ezáltal elcsúfítva a betűket. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és megragadva a tollat írtam tovább.

Ma viszont eljött a pillanat, amikor hosszú évek után először kibuktam. Eljöttem az esküvődről, mert Zayn azt mondta, nem bírnám ki. Próbáltam erős maradni, és mosollyal az arcomon gratulálni, de nem ment. Sajnálom.

Ha most ott állnék, előtted, biztos azt mondanám, hogy ne haragudj rám, ezért, mert mindezt elmondtam. Nagyon sajnálom, hogy beléd estem, és nem szóltam róla egy szót se, csak most, mikor készülsz az esküvődre. Ha akarod, elfelejthetjük. Ha azt akarod, eltűnök az életedből. Te döntésed számít. Én azt fogom csinálni, amit te mondasz, mert szeretlek.

Többször írtam át egymás után a szeretlek szót, így az a szövegből valamivel jobban kitűnt. A könnyeim még mindig hullottak, és mielőtt a papírra értek volna, letöröltem őket. Néhány percig néztem a lapot, és gondolkoztam, majd hirtelen felindultságból összehajtottam, zsebre vágtam és felálltam. A telefonomon hosszan megnyomva a piros gombot, elkezdett magához térni, de nem vártam meg, míg teljesen bekapcsolódik, azt is zsebre vágtam. Gyorsan visszakapcsoltam az órát, és megnéztem mennyi az idő. 13:20, vagyis az azt jelenti, hogy még 40 perc volt az esküvő kezdetéig. Nem is gondoltam végig a dolgokat, csak fogtam a lakáskulcsot, és becsapva magam után az ajtót, bezártam. Rohantam, ahogy csak tudtam, és akárcsak reggel, most is sikerült a negyed órás utat ledolgozni öt percesre. Kifulladva nyitottam be templomba, ahol már tömeg volt. Alulöltözött voltam a vendégekhez képest, akik kicsit túllőttek a célon. Én viszont, velük ellentétben, nem szándékoztam itt maradni végig, megvárni az „igent”. Egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, de mielőtt még elérhettem volna öten álltak elém. Liam, Zayn, Harry, Louis és Lana.

- Mi az égért jöttél ide? – érdeklődött kicsit idegesen Lana. – Nem akarom, hogy most tedd tönkre. Van még harminc perc az esküvőig, menj haza szépen.

- Nem! – mondtam hangosabban a kelleténél. – Most vagy soha. – próbáltam kikerülni őket, de Harry megragadta a karom és visszarántott.

- Jesy, kérlek, ne légy hülye. Az esküvőjére készül, hallod? – sziszegte, de engem akkor már nem érdekelt. Így is, úgy is megakarja majd szakítani velem a kapcsolatot, nem mindegy, hogy mi az utolsó közös emlékünk?

- Engedj el, Harry! – rángattam a kezem, de ő csak fogta.

- Had menjen. – szólalt meg szomorúan Louis. – Csináld, amit szeretnél, aztán menj haza. – biccentett, mire Harry elengedte a kezem, én meg még egyszer hálás pillantást vetettem a répa imádóra és már rohantam is le a lépcsőn, és megállva az első ajtó előtt, kopogás nélkül benyitottam. Niall a kanapén ült, előre hajtott fejjel, a térdén könyökölve. Nem nézett fel az ajtó csukásra sem, én meg nem mentem közelebb.

- Niall. – törtem meg végül én a csendet, mert nem volt sok időm. Ír barátom felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel nézett rám.

- Jesy! Mi a baj? – kérdezte rémülten. A számba harapva lehunytam a szemem. El is felejtettem, hogy sírtam, és nyílván úgy nézek ki, mint egy élő halott.

- Beszélnünk kell. – mondtam, miközben a sírás fojtogatott. Niall bíztatva, hogy kezdjem el, csak bólintott, és maga mellé mutatott, hogy üljek le. Megráztam a fejem, és oda lépve hozzá, átnyújtottam a levelet. Felváltva nézte a kis lapot, és az arcomat. – Csak olvasd el. Minden, amit mondani akarok, abban van. – biccentettem, és ismét csak kifolyt egy könnycsepp a szememből.