15. June 12. 18:10pm

Dear Darlin'

Bocsánat, bocsánat és bocsánat. :D Egy ideje nem hoztam részt, és aki követ twitteren, vagy csoportban benne van, az tudja, hogy mennyire utálom most a sulit. Minden évben ez van. Az utolsó hetekben akarják, hogy bemagoljam az egész könyvet. Mivel hosszú hétvége van, ezért most pihenés képen írtam egy részt, ami remélem tetszik. (:
Zene: Imádom<3 :D
Nem tudom mikor tudom megírni a következő részt, valószínűleg 2 hét múlva, mert 5 témazárót és 1 vizsgát fogok írni, úgy hogy szorítsatok. :D Maximum majd végkimerültségben átalszok 2 napot...  So a lényeg, hogy igyekezni fogok. :D
Jó olvasást! (: <3 Xxx És köszönöm a türelmet és az érdeklődést.♥ Minden oké, tényleg. Csak kicsit túlhajtottam magam. Megesik. :D♥

Még mindig mélyen Niall szemébe néztem. Nem tudtam mit mondani neki. Mit kellett volna? Hogy sajnálom? De mit? Azt, hogy, noha pont az esküvőjén, rám jött az őszinteségi roham? Csak álltam ott és néztem a fiút, aki ugyanúgy, mint én kimerült volt, zavarodott és mardosta a lelkiismeret-furdalás. Tudtam, hisz Niall-ról volt szó. A srácról, aki soha nem bántott meg/hagyott faképnél senkit, most itt ült a lakásomban és nem tudott mit mondani. Pedig pont az esküvőjét hagyta ott.

- Miért léptél le? – én magam is meglepődtem, hogy kijött hang a számon, de muszáj volt megkérdeznem. Ha a gombóc a torkomban esetleg megfojtott volna, és meg se tudtam volna megszólalni, akkor leírtam volna, de tényleg érdekelt, hogy mi játszódott le a fejében. Egy ideig csak ült, nem mozdult, nem szólalt meg, csak nézte a kezében tartott telefont. Végül a kezébe temette az arcát, és megrázta a fejét.

- Mert… - hangját csak tompán hallottam a keze miatt. – Elmondtad mit érzel. – most már tökéletesen hallottam minden egyes szavát, ugyanis felállt, és odalépve hozzám, az arcomat fürkészte.

- Igen. - bólintottam lassan. Még mindig nem értettem, hogy ennek mégis mi köze van, ahhoz, hogy ott hagyott mindent, és elment egy fához. - És?

-  Mikor elmondtad, igazából fel sem fogtam a szavaid súlyát. - kezdett bele a magyarázkodásba. - Miután kiléptem az ajtón, akkor kezdett leesni, hogy mit mondtál, és mi is történt a szobába. Felmentem a lépcsőn, odaálltam a helyemre és körbenézve valami fura érzés kerített hatalmába. Egészen addig nem jöttem rá, hogy miért van, amíg meg nem jelent Anne. - az utolsó mondatot halkabban mondta. Nem tudtam semmit kivenni a hangsúlyából, csak türelmesen vártam, hogy folytassa. Miután rájött, hogy nem fogok reagálni, sóhajtott és tovább mondta monológját. – Ahogy közeledett akaratlanul és meghallottam a fejemben újra azt, ahogy mondod, hogy szeretsz. Azt hiszem itt jöttem rá, hogy mi az a furcsa érzés. Anne helyett téged akartalak magam mellett tudni. – mondta, miközben megsimogatta az arcomat. Szerintem nem lepődtök meg, ha azt mondom ledöbbentem. Vagy mégis? Ott álltam és azt gondoltam, hogy ez így nem jó. Anne-nak mikor akarja mindezt elmondani? És akkor én most tönkretettem egy házasságot? Nos, gratulálok magamnak, igen. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz? Az én szemszögemből mindenképpen jó, ugyanis Niall végre megtudta azt, amit egy ideje magamban tartok. Anne szemszögéből, viszont el sem akartam/mertem képzelni. Biztos voltam benne, hogy én a lány helyében már rég összeroppantam volna. Önzőség, tudom, de egy pillanatra felmerült bennem, hogy nem érdekel, Niall velem van, és ez a lényeg. De tényleg csak egy pillanatra villant be ez a gondolat, aztán tovább állt. Nem tudtam mit csináljak. Hagyjam esetleg megjegyzés nélkül ezt az egészet? Vagy mondjam azt, hogy hagyjuk egymást, ahogy ő mondta nekem? Tehetetlen és tanácstalan voltam. Hol van ilyenkor Lana?
- Niall, én… - muszáj volt mondanom valamit. Ez valaminek számít, nem?  - Anne-t akartad elvenni, és…
- Elmondtam a miértjét. – szakított félbe, bennem pedig megint lejátszódott a szobában lejátszódott párbeszéd. „Én barom megismertem Anne-t és azt hittem, hogy majd ő segít elfelejteni téged, és azért kértem meg minél hamarabb a kezét, hogy hátha az esküvő után beleszeretek. De nem! Egyszerűen minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt, azt kívántam, bárcsak te lennél! És mikor azt mondta, hogy szeret, azt kívántam bárcsak te mondanád!” Tényleg csak egy felejtésnek szánt lány volt Anne, de ez akkor se fair!
- Niall, átvágtad! – vágtam a fejéhez, noha pontosan tudtam, hogy nekem is ugyanezeket a szavakat vághatná a fejemhez, hiszen én is átvágtam őt. Csak a mi esetünkben ez fordítva volt. Azt mondtam neki, hogy a barátom, miközben szerelmes voltam belé.
- Mert mi nem vágtuk át egymást. – és tessék. Ezt megkaptam. Vagy megkaptuk. Mindegy. – Megfogom neki magyarázni. Nyilván nem úgy gondoltam, hogy lelépek, és soha nem mondom el neki az igazat. Biztos fájni fog neki, de ha ő szeretett, akkor megérti. – ma már nem tudom mennyiszer, de csak pislogtam a megdöbbenéstől. Az emlékek, amiket ma újra játszottam teljesen más Niall-t mutattak. Mennyit változnak az emberek az évek során, úgy, hogy észre se vesszük.
- Oké, én erre most… - Lana szokta félbeszakítani a mondandóimat, ha össze-vissza elkezdek hadoválni mindenféle meggondolatlanságot. Persze nem így, ahogy Niall. Ugyanis barátom megszakítva a kettőnk közti távolságot, odalépett hozzám, megragadta a karom és magához húzva megcsókolt. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza, és azt éreztem, hogy a fejemben lévő, egymást lökdöső gondolatok egyszerűen megszűnnek létezni. Nem féltem attól, hogy Anne esetleg haragudni fog rám. Nem is érdekelt. Kizárva a külvilágot csak és kizárólag Niall-ra akartam koncentrálni/figyelni. Annyi lebegett a szemem előtt, hogy mióta várok erre. Mióta akartam már ezt. Azt is képes voltam figyelmen kívül hagyni, és nem is érdekelt, hogy mennyit sírtam. Kit érdekelt már? Itt voltam a lakásomba, Niall-al, aki úgy tűnt ugyanúgy kívánt engem, mint én őt. Az időérzékemet elvesztettem, de miután elhúzódott és megállapítottam, hogy alig kapok levegőt, rájöttem, hogy hosszú időre zártuk ki a külvilágot.
- Téged akarlak, és nem Anne-t. Nem értem, miért nem tudsz semmit mondani. Hiszen nem ezt akartad? – úgy éreztem, mintha Niall beköltözött volna a fejembe, és a gondolataim közt kutakodva kiválasztana magának párat, amit nem ért, és azokra mind rákérdezne. Most éreztem először, igazán, hogy ő megért, és tudja, mi jár a fejembe, akkor is, ha nem mondom ki.
- Ezt akartam, de nem akarom, hogy úgy szerepeljek Anne naplójában, az idióta liba, aki elvette a lehetőséget tőlem. – próbáltam egy kicsit feloldani a hangulatot, amit, Niall mosolygós arcát tekintve, szerintem sikerült.
- Annyira… Nem is tudom. Jó érzés? Az valahogy kevésnek, semminek hangzik. – soha nem tapasztaltam, hogy barátom nem találja a szavakat. Hát, most ezt is sikerült megélnem.
- Tudom, mire akarsz kilyukadni. Ugyanezt érzem én is. – adtam puszit a szájára. – Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki tudott erről.
- Miről? – nézett rám kérdő tekintettel. Úgy tűnt, hogy ő nem nagyon adta tovább a „titkát” senkinek.
- Arról, hogy szerelmes vagy belém. Az én részemről mindenki tudta. – mondtam, mire végre Niall is ledöbbent.
- Elmondtad nekik?
- Maguktól jöttek rá. – legyintettem.
- Louis, Harry, Liam, Zayn és Lana? – mintha kicsit kételkedett volna abban, hogy barátaink simán kitalálták az érzéseimet.
- Ühüm. – bólintottam szórakozottan.
- Mondjuk Lana-n nem csodálkozok. Ő az én érzéseimre is rájött. – vonta meg a vállát, mire elkerekedett a szemem. MI VAN?
- Lana tudta? Mi? Mióta? – Niall felnevetett és nyomott egy puszit a homlokomra, amitől normális esetben elájultam volna, de így, hogy most tudtam meg, barátnőm, lehet, mindvégig tudta, hogy oda vagyunk egymásért, nem kerített hatalmába az „omg, végem” érzés.
- Tudja egy ideje. - titokzatoskodott. Ha találkozok ezzel a lánnyal, megfojtom. 
- Oké. Iszonyat bénák vagyunk. Mindenki tudott arról, hogy mit érzünk, de így is csak tíz év után sikerült összejönnünk. - sütöttem le a szemem.
- Összejöttünk? - kérdezte Niall, mire felkaptam a fejem. Kicsit elbizonytalanodtam a kérdés hallatán.
- Összejöttünk? - kérdeztem ugyanazt. Kíváncsi voltam az ő véleményére ezzel kapcsolatban. 
- Hát... - töprengett nekem meg egyre jobban kerekedett el a szemem. - Na, jó. Nem szívatlak tovább. Még szép. - adott egy gyors csókot. - Azért néztem volna egy ideig még az arcodat.
- Haha. - forgattam meg a szemem mosolyogva. - Szerintem nálam most nincs boldogabb ember a földön. 
- De van. - bólintott komolyan. - Én. - mosolygott, majd odahajolt, és lassan megcsókolt. ♥