14. June 12. 18:00pm

Give Your Heart a Break

Hello mindenki!:D Itt is van a következő rész, amiről csak annyit mondanék, hogy iszonyat nehéz volt kitalálni, mit is írjak. Twittereseim tudják, hogy mennyire szenvedtem, de ma megvilágosodtam (\o/) és meg is írtam ezt a részt. (: Remélem tetszik. ^^
A részhez nem volt ihletem, viszont a szereplők leírását sikerült elkészítenem, és arra a kérdésre is megadtam a választ egy menüpontban, hogyan tudom ilyen hihetően leírni ezt az egészet. :)
Zene: imádom (meglepő,igaz?:D) és miután elolvastam a dalszöveget még jobban megszerettem, mert segített picit megírni a részt.
Ja, és még valami... Jó olvasást (: Xxx

Számomra hihetetlen és felfoghatatlan, hogy nem jutott ma ez eszembe, és hogy nem idéződött fel bennem az a nap, amikor Niall kiborult. Ami nem kiborulás volt, csupán egy kis "őszinteség-roham". Pedig igen lényeges fordulata volt életemnek. Na, jó, igazából nem, de megváltozott az érzésem Niall iránt. Azt hiszem pont akkor kezdtem észrevenni, hogy akire eddig legjobb barátként tekintettem, az már más szerepet tölt be életembe. De nem tíz évvel ezelőtt volt ez, ahogy Niall mondta, hanem kevesebb. Még az X-faktor előtt volt, de már a „híres akarok lenni” bejelentése után.

Barátom régebben rengetege utazott, leginkább Írországba meglátogatni a szüleit. Elutazásai idejében én otthon ücsörögtem és vártam. Igen, ez így volt egészen addig, amíg meg nem ismertem egy másik fiút. Félre értés ne essék, csak barátok voltunk. Vagyis, igazából ilyen „bírjuk egymást, unatkozunk, beszélgessünk” barát volt. Csak egy hetet tartózkodott szülővárosomban, de pont azon a héten, amikor Niall Írországban volt. Tökéletes időpontot választottak arra, hogy meglátogassák ezt a szép várost, gondoltam, hiszen összeismerkedtünk és beszélgettünk. Igazán remek srác volt, és nagyon szerettem a humorát. Természetesen még mindig Niall volt az első számú ember, aki feltudott vidítani bármikor, és ő volt az egyetlen, aki meghallgatott, de akkor ő messze volt, ezért kellett valaki más, arra az egy hétre, mert utána minden visszaállt a régi kerékvágásba.

- Mi újság? – kérdezte minden telefonhívás alkalmával. Megmosolyogtam érdeklődését, és törődését, hogy minden nap felhívott. Akkor még nem sejtettem semmit érzéseiről.

- Semmi különös. Sétálgatok, unatkozok, olvasok. – mondtam. - Már nagyon hiányzol. – tettem még hozzá, ami igaz volt. Noha ott volt másik barátom, aki úgymond „helyettesítette” Ír barátomat, még sem volt ugyanaz.

- Akkor most egy boldog hír. – mondta kissé izgatottabb hangon. – Hamarabb megyek haza. – Én, őszintén, nem örültem annyira. Nem azért, mert „bah, Niall hazajön, de nem hiányzik”, hiszen előbb közöltem vele, hogy igenis hiányzik. Egyáltalán nem. Hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy valami baj volt a szüleivel.

- Niall, ez nagyszerű, végre. Alig várom, annyi mesélni való… - igyekeztem megütni a „visongok, mert a legjobb barátom hazajön” hangsúlyt, de nem nagyon sikerülhetett, mert barátom közbeszólt.

- De?

- Nincs de. – ráztam meg a fejem, mintha csak látná. Mivel a vonal másik végében még mindig csönd volt, amit utálok, és hazudni is utálok, ezért megkérdeztem. – Szüleiddel volt baj? – még mindig csönd. – Mi történt?

- Semmi. – szólalt meg végre. Nem hittem neki. Két okból se. Az egyik, hogy olyan volt a hangja, amiből egyből rájöttem, hogy baj van. A másik pedig, hogy máskülönben nem jönne hamarabb haza.

- Niall, kérlek. Mi történt? – ismételtem meg kérdésem. Rosszul járt velem, mert igazán makacs személyiség voltam/vagyok.

- Figyelj, Jesy. – kezdte. Éreztem, hogy hosszú lesz, ezért befogtam a számat. – Ismered a szüleimet. Vagyis, tudom, hogy személyesen még nem láttad őket, de meséltem róluk. Semmi az égvilágon nem történt. Csak a szokásos, amit had ne ismételjek el. Legyen annyi elég, hogy megyek haza holnap, oké? – fejezte be. Nem volt hosszú, de hozzáképzelve a szülei beszédét, annak tűnt.

- Oké, alig várom. – mondtam vidám hangon, noha bennem volt egy kis szomorúság. – Mennem kell. Holnap. Szia. – meg sem várva válaszát, kinyomtam és sóhajtottam.

Az este további része és a reggel hamar eltelt. Boldogan keltem fel, annak tudatában, hogy végre láthatom barátom, noha csak néhány napja ment el, hiányzott. A nevetése, a hangja (persze mindennap beszéltünk, de azért élőben egészen más, mint egy készüléken beszélni) és ő maga. Megreggeliztem, megmosakodtam, felvettem valami kényelmes ruhát és már mentem is át Niall-hoz, aki már a kapuban toporgott. Látszólag ő is alig várta, hogy végre lásson és megöleljen. Nem is várt, amint meglátott elém sietett és megölelt én meg visszaölelve, mélyen beszívtam az illatát.

- Annyira hiányoztál. – suttogta, mire elmosolyodtam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Sétálunk? – ajánlottam fel, mire mosolyogva bólintott és elindultunk. Először őt kértem meg, hogy meséljen, mert az ő beszámolója mindig érdekesebb volt, mint az enyém. Igazából csak a barátairól, a helyről mesélt, de mindig meghallgattam. És nem csak azért, mert a barátom volt, hanem, mert érdekelt is, amit mond.

- De elég belőlem. - fordult felém mosolyogva. - Mesélj!

- Tényleg nincs mit mesélnem. Elvoltam és... - nem tudtam folytatni, mert valaki megbökte a vállamat, mire megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam Conor-al, aki helyettesítette, ha csak minimálisan is Niall-t, távolléte alatt.

- Szia! - köszöntöttem, mire a srác csak biccentett és végigmérte Niall-t. - Jaj, Conor, ő itt Niall. Niall, ő itt...

- Niall Horan. - szakított félbe barátom és nyújtotta Conor-nak a kezét, mire ő megragadta és megrázta a neki nyújtott kezet. Úgy vibrált a levegő köztük, pedig alig ismerték egymást pár perce és már ellenszenvesek voltak egymásnak. Remek!

- Öhm... - kezdtem bénán. - Ha, gondolod, velünk tarthatsz. Csak sétál...

- Haza kell mennem. - hadarta Niall és már el is indult azon az úton, amin idefelé jöttünk.

- Akkor... Sétálunk? - kérdezte Conor, mire elkerekedett szemmel néztem rá.

- Mi? Neked mi bajod volt? Mi volt ez a végigmérés, meg ez a vibrálás köztetek? - vontam kérdőre alig ismert barátomat.

- Nem tudom. A haverod kicsit kiakadt. - húzta gúnyos vigyorra a száját, mire legszívesebben képen töröltem volna. 

- Hagyjuk, Conor, nekem is haza kell mennem. - kerültem ki, és köszönés nélkül ott hagytam. Reménykedtem benne, hogy nem látom többet az életben, ha lehet soha. Nem mentem Niall után, mivel jobbnak láttam, ha lenyugszik kicsit, és később beszéljük meg a dolgokat. Egészen késő délutánig elfoglaltam magam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi baja lehet barátomnak, és mit csinálhat most. Éppen zenével tereltem a figyelmem, amikor csörgött a telefonom és Niall neve villant fel, amit azonnal felvettem.

- Szia. - köszöntem, de utána kicsit meglepődtem, ugyanis nem Niall szólt bele, hanem a nagymamája.

- Jesy, szia. - köszöntött kedvesen, noha érződött egy kicsi aggodalom a hangjában. - Veled van Niall?

- Nincs. Reggel sétáltunk, de volt egy kis kellemetlenség és elrohant. Azt hittem haza ment. - túrtam bele a hajamba.

- Nem, itthon nincs. Reméltem, hogy veled van. - oké, most már nem kicsi aggodalom volt a hangjában, hanem csak az volt. - Hol lehet? 

- Nem tudom, de nyugodjon meg. - kaptam fel a dzsekim és a kulcsaim. - Megkeresem. - tettem le a telefont, és már ki is léptem a kicsit hűvösebb időbe. Míg elindultam valamerre azon gondolkoztam, hogy melyik az a hely, ahol Niall most a legnagyobb egyedüllét közepette tud gondolkozni. Aztán hirtelen beugrott. Egyszer mesélte, és meg is mutatta, hogy melyik az a hely, ami a legnagyobb egyedüllétet biztosítja. A hely egy csöndes környék volt, tényleg nem járt arra senki. Egy tó volt ott, és a parton egy fűzfa ágai lógtak bele a vízbe. 

Az utat konkrétan futva tettem meg, és végig azt mondogattam magamban, hogy "kérlek,legyél ott". Bejött könyörgésem, mert barátom a tóparton ücsörögve találtam. Próbáltam lassan, csöndesen odamenni hozzá és leülni mellé, de ráléptem egy faágra, ami eltört és elég hangos volt. A faágra kaptam a fejem, és lehúztam a számat, mivel tudtam, hogy már biztos meghallott.

- Tudod - kezdte Niall, ezért vissza néztem rá, vagyis inkább a hátára. - Sokszor utaztam el, és sokszor jöttem arra haza, hogy senkit nem találtál távol létem alatt. Most elutaztam, és arra jövök haza, hogy egy másik srác van a képbe. Ezért kellett a magány. Mert nem hiszem, hogy képes lennék vele harcba szállni érted. Ezért...

- Niall, ő csak utazáson van. Nincs szó semmi lecserélésről. Conor unta az utazást, én meg az egyedüllétet, ezért beszélgettünk. És mi az, hogy harcba szállni értem? - kérdeztem, mélyen barátom kék szemébe nézve, mivel időközben felállt és odasétált hozzám. Közel hozzám. 

- Megijedtem, hogy esetleg ő jobban fog érdekelni, mint én. - mondta halkan, mire halványan elmosolyodtam. Mindig is bírtam a szemkontaktust tartani, akkor mégis elkaptam a tekintetem és jobban megnéztem, hol állunk. Egy kis dombon, ami benyúlt a tóhoz, és egy kötél is lógott a fűzfa egyik ágáról, hogy aki esetleg csobbanni akar egyet, az mókásan tegye. Igyekeztem minél messzebb lenni, a vészesen közél lévő, domb szélétől, mert képes voltam arra, hogy elveszítve az egyensúlyom, beleesek a vízbe. Na, igen... Mikor visszakaptam a tekintetem Niall arca ott volt tőlem egy centire, amitől hirtelen megijedtem, ezért hátraléptem, oda, ahol már nem volt talaj. Simán beleestem a vízbe, ruhástól, mindenestől. Levegő után, feltapostam magam a víz tetejére, és akkor hallottam, hogy Niall
nevet.

- Oké, Horan, ez nem vicces. - kiabáltam fel neki. - Inkább gyere te is. - a nevetése halkult, aztán egyszer csak a kötélen lógva jelent meg, és beesett mellém a vízbe. Mikor felbukkant megrázta a fejét, én meg nevetve odaúsztam hozzá. - Soha nem cserélnélek le senkire. - mondtam, mire nyomott egy puszit a homlokomra.

- Tudom. - mosolygott rám.