18. June 12. 21:00

Don't Let me go

Először is... Mindenkinek nagyon jó/boldog/eseménydús nyarat kívánok. (: ♥
Ezt a részt azóta írom, amióta kitettem a 17.részt :D So, folyamatosan bővítettem, remélem tetszik. (:
Csináltam az oldalon egy olyat, hogy "részek". Ott negyven rész van feltüntetve, de nem biztos, hogy annyi lesz. Ez azon múlik, hogy kapom-e majd a visszajelzéseket. (: Én szeretném írni még egy ideig...
Zene: úristen. All day, All night ezt hallgatom. Nagyon szeretem :')
Köszönöm az előző részhez a hozzászólásokat/értékeléseket. (: Jó olvasást. ♥♥♥ (:

Szerintem nincs annál rosszabb, minthogy nem mondhatom el pont annak az embernek a problémámat, akit szeretek. Két dolog miatt sem. Az egyik, mert úgy gondolom, hogy haragudna/kiakadna. A másik pedig, hogy a barátja. Louis és Niall teljesen jól kijönnek, de mit szólna barátom, hogyha közölném vele: Figyelj csak, Louis szerelmet vallott nekem. Nem. Az ötletet, miszerint megmondom Niall-nak mi történt, teljesen elvetettem. Nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam, hogy miattam esetleg Louis miatt ideges legyen. Úgy gondoltam, hogy ezt én is simán megtudom oldani. Mindössze beszélnem kellett volna Louis-val. Felhívni és rendezni mindent. Mégsem tettem, mert erre a napra, már teljesen elegem volt mindenből. Hosszú volt, eseménydús, és tele érzelmi hullámokkal. És még egyáltalán nem volt vége. 

Az egy dolog, hogy ma mindenkivel találkoztam, akit szeretek, és a családomnak mondhatom. De mi van a szüleinkkel? Niall szüleivel, és az enyéimmel. Barátom szülei Írországban éltek, amióta ismerem. Ezért utazgatott annyit régebben, mert a családjához/ottani barátaihoz ment. Soha nem találkoztam velük, de mivel Niall nem ápol jó viszonyt szüleivel, ezért nem is kértem, hogy valahogy mutasson be nekik, esetleg beszéljen róluk néhány mondatban. Ezért sem jöttek el az esküvőre. Ezen annyira nem csodálkozok, de azon igen, hogy még csak egy kósza üzenet sem érkezett tőlük.

Az én szüleim meg... Anya és apa nagyon szerették Niall-t, mert pontosan tudták, hogy ki ő nekem. A lelki társam, úgymond, aki mindig mindenben segített nekem. Minden rendben ment, egészen addig a napig, amíg el nem váltak. Ezáltal nem utálták meg barátomat, csak éppenséggel nem nagyon érdekelte őket, ha szóba hoztam, hogy mit csináltunk aznap. De mivel én körülbelül csak Niall-ról tudtam/tudok beszélni, ezért eltávolodtam a szüleimtől. Nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mivel őket nem érdekelte semmi más a válási papírokon kívül, engem meg nem érdekelt más Niall-on kívül, ezért nem beszélgettünk annyit. Se együtt, se külön-külön. Szomorú, de sikerült ezt az időszakot is átvészelnem, és amint nagykorú lettem elköltöztem. Minél messzebb tőlük annál jobb. Nem mondom, hogy jó nélkülük, de nem tudok mit csinálni. Elköltözésem óta egyik szülőm se keresett. De milyen időpontot találnak meg ők is, ha nem a legrosszabb napomat? Hát persze, hogy ezen a csodás Június 12-ie napon hívtak fel. Részletesebben:

Ugye Harry hívása után kicsit elgondolkoztam, úgy mindenen, bemásztam az ágyba, elhelyezkedtem, és próbáltam kiüríteni a fejem, hogy legalább egy-két órát tudjak aludni. Aha. Az egy-két órából egy-két perc lett, mert a telefonom megint csak megzavart. Kicsit idegesen, és kicsit félénken vettem fel a készüléket (szokásommá vált, hogy nem nézem meg a kijelzőt, hogy megtudjam, mégis ki hív a késői órákban.) és rekedtes hangon beleszóltam.

- Szia. Zavarlak? - kérdezte egy hang, amit azonnal felismertem, és lefagyva magam elé bámulva, tátva maradt szájjal meg sem tudtam hirtelen szólalni. Szívem szerint egyből elárasztottam volna a kérdéseimmel. Miért hívott? Miért nem keresett? Hol volt az elmúlt években? Miért felejtett el? És még egy halom kérdés, amire valószínűleg nem tudott volna válaszolni. De nem kellett kérdeznem semmit, ugyanis anya egyből kitalálta minden gondolatomat. - Nagyon sajnálom. Sőt, annál is jobban, hogy nem kerestelek, elfelejtettelek. Azért hívtalak, mert most hallottam, hogy Niall-nak ma volt az esküvője. Hogy vagy? - Igaz, megválaszolta a kérdéseimet, de tényleg úgy gondolta, hogy ennyivel lerendezi ezt? Egy majdnem őszinte "sajnálom" szócska, és egy "hogy vagy?" kérdés? Ennyi jár nekem sok-sok év kimaradás után? Szomorú...

- Hogy vagyok? - kérdeztem végül. - Szerintem hogy vagyok? Mondjuk, ha azt mondom, hogy remekül, azt se értenéd, ezért el kéne magyaráznom, hogy mi történt, mi után, de baromira nincs kedvem. Elég volt egyszer átélni, nem akarom utána még kétszázszor rokonoknak, barátoknak és bárkinek is elmondani, hogy mi történt. Akik fontosak nekem, azok itt voltak, és pontosan tudják, hogy mi történt, és örülnek, hogy végre örülünk. 

- Nem tetszik ez a lekezelő stílus. – motyogta anya, mintha ez lenne most a legnagyobb probléma. Persze, az, hogy végre boldog vagyok, az kit érdekel? 

- Hagyjuk ezt, szerintem. Nem fog menni. - sóhajtottam végül, mert nem akartam vitatkozni, és még jobban magamra haragítani (?) anyát.

- Mégis mit? Felhívtalak, hogy érdeklődjek, hogy vagy, erre olyan hangon beszélsz velem, mintha én lennék a legnagyobb ellenséged. - hadarta, mire megforgattam a szemeimet.

- Azt hagyjuk - kezdtem bele fáradtan. - hogy mi megpróbálunk beszélgetni. Mikor is tűntél el az életemből? Mikor is beszéltünk utoljára? Semmit nem tudsz rólam, és ez nagyon rosszul esik. Nem kerestél, én pedig nem akartalak keresni, mert megbántottál, amit mellesleg észre sem vettél apával együtt. Évek múlva pedig egyszer csak gondolsz egyet és felhívsz. Esetleg van valami hátsó szándékod, vagy miért hívtál? - akadtam ki teljesen. Az álom, ahogy jött, úgy távozott a szememből. Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, de anya kihozta belőlem azt, amit más nem nagyon tudott. Dühös voltam. Dühös voltam, amiért elhanyagolt, és nem érdekeltem, pedig az anyámnak mondta magát. Sajnálja ami történt? Hát én is. De ezt már nem hiszem, hogy helyre lehetne hozni.

- Te se tudsz rólam semmit. Nem kerestelek, de te ugyanúgy hagytál engem. Egyszer nem kerestél fel, hogy mégis mi történt a családod többi tagjával. Csakis saját magaddal törődtél és nem érdekelt más magadon és Niall-on kívül. Mégis mit vártál? Hogy eltűnsz, és majd én megyek utánad, mint egy kutya a gazdája után? Nagyot tévedtél. - szavai súlyosak voltak. Úgy éreztem, hogy egy kést szúrtak a szívembe, és megforgatták. Nem is egyszer. Szemeimbe könnyek gyűltek, miután felfogtam, hogy miket vágott a fejemhez. Önzőnek, és nem is tudom még minek titulálta a saját lányát. Erre szerintem nincs bocsánat.

- Oké, anya. - csuklott el a hangom az "anya" szó után. - Örülök, hogy beszéltünk. Remélem kitörlöd a számomat. Jó éjszakát. - válaszát meg sem várva kinyomtam a telefont és a párnába temetve az arcom sírni kezdtem. Úgy, mint még soha. Nem tudom meddig feküdtem így, időérzékemet teljesen elvesztettem, de oldalra fordítva a fejem, feloldottam a telefonom és benyomta a gyors hívást. Szükségem volt arra, hogy megnyugtasson, hogy halljam a hangját. Második csöngésre fel is vette.

- Baj van? - szólt bele egyből a telefonba, mire hálásan elmosolyodtam. 

- Kicsit. - szipogtam. - Anya hívott.

- Öt perc és ott vagyok. - mondta és hallottam az ajtó nyitást, ami arra utalt, hogy már el is indult. 

- Fél tíz van. - néztem az órára, és kicsit megdöbbentem, hogy még mindig csak fél tíz. Ennek az átkozott napnak soha nem lesz már vége?

- És? - kérdezett vissza értetlenül. - Ha baj van megyek. Nem számít, hogy éjfél, hajnali három, vagy esetleg délután négy óra van. Szomorú vagy. - magyarázta, nekem pedig a pillangóim őrült csapkodásba kezdtek.

- Siess. Most nagyon vágyom rá, hogy megöleljelek. - mondtam, miközben felültem, és megtöröltem a szemem.

- Akkor nyisd ki az ajtót, és ölelj meg. - mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem. Azon is, hogy milyen gyorsan ide ért, és azon is, hogy végre itt van, és felvidít, és megölelhetem. A telefont ledobtam az ágyra, felpattantam és gyorsan az ajtóhoz mentem, elfordítottam a kulcsot, és mielőtt még kinyithattam a kilincs elfordult és Niall kinyitotta helyettem. Nem gondolkoztam, nem vártam meg, hogy bejöjjön, csak a nyakába ugrottam. Ő is azonnal magához szorított és nem mondott semmit. Nem is kellett. Elég volt nekem az is, hogy itt van velem. 

- Gyere. - tolt el magától, becsukta az ajtót, majd megragadta a kezem és behúzott az ágyhoz, és lefeküdtünk. Egymással szembe voltunk, összekulcsolt kézzel. Ekkor éreztem először aznap, hogy minden a legnagyobb rendben. Nincs Louis, aki szerelmet vallott nekem. Nincs Anne, aki ki akarja kaparni a szememet. Nincs tönkre tett esküvő. És nincs olyan anya, aki mindenért engem hibáztat. Teljesen lenyugodtam, és úgy éreztem örökké így tudnék maradni. Egy idő után laposakat pislogtam, de nem akartam elaludni. Érezni akartam még egy kicsit, ezt a békességet, amit barátom közelében éreztem mindig. - Nyugodtan aludj. - mondta mosolyogva, mire megráztam a fejem. 

- Miattam jöttél át ilyen későn. Nem fogok elaludni. - mondtam határozottan. Niall csak bólintott, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Majd az orromra. És végül a számra egy hosszabb puszit, amiből csók lett. Hát. Mit mondjak? Azonnal kiment az álom a szememből.

17. June 12. 20:15

DNA vs. Rock Me

Először is nagyon sajnálom ezt a majdnem két hét (!) szünetet. Egyszerűen se erőm, se időm nem volt leülni és részt írni. Fizikailag és lelkileg is kikészültem, de már minden rendben.... Mondhatni.
A héten lezártak mindenből, és sikerült minden jegyemet felvinni kicsit jobbra, so megérte annyit görcsölni és tanulni. Ennyit rólam. :D
Ez a rész egy picit ilyen visszaemlékezős lett. Felelevenítettem az eddig történteket, mert rég írtam, és nem biztos, hogy emlékeztek az előzményekre. :D
Zene: egyszerűen wow. Nagyon tetszik. Semmi köze a részhez. :D
Még egyszer sajnálom. De végre itt a nyári szünet (\o/) úgyhogy tudok majd több részt hozni. ^^
Köszönöm a türelmet/megértést. Jó olvasást.♥♥♥ ^^ (:

Ha így ért volna véget a napom, akkor elkönyveltem volna szimplán egy „borzalmas és egyben csodálatos” napnak. Hiszen nézzük végig. 

Reggel kisebb késéssel ugyan, de odaértem a templomba, ahol Lana kiakadását végig hallgattam, és utána megtaláltam Niall-t. Kiosztott feladataimat megcsináltam, közben előjöttek régi jó/rossz emlékek. Sírtam Louis, Harry, Liam és főleg Zayn vállán is.Hazajöttem, aludtam, és megírtam egy szerelmi vallomást, amit sikeresen oda is adtam Niall-nak, aki erre kiakadt, majd megcsókolt. Ezek után közölte, hogy inkább hanyagoljuk egymást, és ott hagyott egyedül. Később kiderült, hogy tönkre tettem egy esküvőt, ahonnan Niall eltűnt. (?) Egy idő után feladtam a keresését, és haza mentem, ahol ő várt rám. Megbeszéltünk mindent, és azt hiszem kijelenthetem, hogy ő barátom. (!) Ő visszament a templomba, Lana pedig átjött hozzám. Kedves volt (?!) és megértő (??!!). Beszélgettünk, aztán ő hazament, Louis meg átjött, és közölte, hogy szeret. (!!!!)

Nem. Azt hiszem ebben a napban semmi csodálatos nem volt. Akkor módosítok. Ha így ért volna véget a napom, akkor szimplán egy „BORZALMAS” jelzővel illetném. Csupa nagybetűvel.

- Jesy? – döntötte oldalra a fejét Louis, ezáltal visszazökkentett a kegyetlen valóságba, ahonnan, abban a pillanatban, inkább elmenekültem volna.

- Öhm. – túrtam idegesen a hajamba. – Kérhetek valamit? – mivel Louis kíváncsian oldalra döntötte a fejét, ezért folytattam. – Menj haza, kérlek. – néztem szomorúan a szemébe. Nem tudtam neki mit mondani, hiszen mit mondhattam volna? Oké, igazából pontosan tudtam, hogy mit kellett volna mondani, de nem volt szívem...

Louis először nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán csak egy aprót bólintott, felállt és szó nélkül kiment az ajtón. Hosszú percekig néztem az ágyat, ahol előbb még ő ült, aztán hátradőltem az ágyba és a kezembe temettem az arcom. Miért? Miért velem történnek ilyenek? Miért nem lehet egyszerű/normális életem, ahol nincsenek konfliktusok, titkos szerelmek, és a bizonyos harmadik. Próbáltam kizárni a fejemből, azt, ahogy Louis közölte velem, hogy szeret. Próbáltam inkább arra gondolni, ahogy Niall közölte velem ugyanezt. De ebből az lett, hogy teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Felhívni Niall-t, hogy jöjjön át, mert baj van? De nem akarom máris tönkretenni ezt az egészet. Ahrg.

Úgy éreztem, hogy az érzelmeim összezavarodásra hivatkozva felmondják a szolgálatot, ezért inkább befeküdtem az ágyba, lekapcsoltam a villanyt, becsuktam a szemem, és igyekeztem kikapcsolni. Három percre sikerült is, de aztán megszólalt a telefonom. Meg sem néztem, hogy ki az, csak felvettem. 

- Igen? - szóltam bele rekedtes hangon.

- Hogy vagyunk? – kérdezte Harry köszönés nélkül. Szavai hallatán elöntött a melegség. Jól esett, hogy gondolt rám, felhívott és érdeklődött. Gondoltam, már tud róla, hogy Niall-al megbeszéltünk mindent, ezért úgyis válaszoltam.

- Annyira boldog vagyok. Meg zavarodott. Olyan gyorsan történt minden. - ráztam meg a fejem, mert még mindig új és friss volt ez az egész. 

- Mi? - kérdezte pár perc csönd után Harry. Öhm... Lehet, hogy mégsem jutott még a fülébe a hír?

- Niall-al beszéltünk. Mindenről. Ééés - nyújtottam el a szót. - szerintem kijelenthetem, hogy összejöttünk. - töprengtem, és hirtelen beugrott az, amit Ír barátom mondott nekem. "Ahogy közeledett akaratlanul és meghallottam a fejemben újra azt, ahogy mondod, hogy szeretsz. Azt hiszem itt jöttem rá, hogy mi az a furcsa érzés. Anne helyett téged akartalak magam mellett tudni." Annyira jól esett ezt hallani tőle. De nem csak ezt, hanem az összes többit. De ez jobban megmaradt.

- Jesy? – úgy érzem, hogy ezen a napon kicsit sokat merültem a gondolataimba. Oda kéne figyelnem, hogy beszélgetés közben ne terelődjön el a gondolatom. Mindegy.

- Bocs… Csak… - motyogtam, de Harry elég jól ismer, ahhoz, hogy tudja hol jártam agyilag. Ezért inkább nem magyarázkodtam tovább.

- Szóval, Jesy. – kezdte eléggé „hivatalos” hanglejtéssel, amitől frászt kaptam. Úgy voltam vele, hogy ha ő is bevallja, hogy szeret, akkor inkább megváltoztatom a nevem, megváltoztatom a külsőm, elköltözök, és soha többet nem beszélek a múltamról. Elkalandoztam volna? Csak egy kicsit, nem vészes. - Csak annyit szeretnék mondani, hogy baromira szurkoltam nektek a kezdetek kezdete óta, úgy hogy ha lehet, ne szúrjátok el. - mondta ki, mire szaggatottan fújtam ki a levegőt. - Ja, és Niall egyszer próbáljon megbántani....

- Tudom, és nagyon köszönöm. – szakítottam félbe, hiszen pontosan tudtam, mit akart mondani. Minden legjobb barát ezt mondja. Van, aki betartja, és van, aki nem. Harry szerintem előbbi. Ő tipikus védelmező, aki nem engedi, hogy a barátainak bántódása essen.

- Szerintem ez alap. - mondta, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Hagylak pihenni. Hosszú napod volt. 

- Kicsit. - bólintottam fáradtan, mintha csak látná. - Köszönök mindent. Jó éjszakát! - búcsúztam el, és kinyomva a telefont, ledobtam magam mellé. 

Nem tudtam volna felidézni, hogy Harry-val, mióta vagyunk ilyen közeli kapcsoltba. Ez egyszerűen kialakult. De nagyon örülök, hogy ilyen jóba lettünk. Harry kedves/megértő/védelmező/igaz barát. Csak olyan tulajdonságai vannak, amik leveszik a lábukról a lányok többségét. (Na, jó. Igazából minden második lány bele van zúgva.) Mégsem mondtam el neki, hogy mit mondott Louis. Tényleg száz százalékosan megbízok benne, minden titkomról tud, de ezzel a "titokkal" még én sem tudok mit kezdeni. Biztos vagyok benne (szerintem nem meglepő), hogy Lou-t csak barátként szeretem, semmi több. Nem akarok tőle semmit, de egyszerűen nincs szívem ezt neki megmondani. Különben is furcsának tartom, hogy pont ma és pont azután közölte ezt velem, miután minden olyan jól sikerült. Lehet, hogy a végén kiderül, hogy csak viccelt. (?) Lehet, hogy csak az érzelmei szórakoznak vele. (??) Ha így van, ha nem, attól még okozott nekem egy álmatlan/forgolódós éjszakát....

(Ja, és köszönöm a 3000 látogatót, és a 15 "nagyon tetszik" értékelést♥ ^^)