14. June 12. 18:00pm

Give Your Heart a Break

Hello mindenki!:D Itt is van a következő rész, amiről csak annyit mondanék, hogy iszonyat nehéz volt kitalálni, mit is írjak. Twittereseim tudják, hogy mennyire szenvedtem, de ma megvilágosodtam (\o/) és meg is írtam ezt a részt. (: Remélem tetszik. ^^
A részhez nem volt ihletem, viszont a szereplők leírását sikerült elkészítenem, és arra a kérdésre is megadtam a választ egy menüpontban, hogyan tudom ilyen hihetően leírni ezt az egészet. :)
Zene: imádom (meglepő,igaz?:D) és miután elolvastam a dalszöveget még jobban megszerettem, mert segített picit megírni a részt.
Ja, és még valami... Jó olvasást (: Xxx

Számomra hihetetlen és felfoghatatlan, hogy nem jutott ma ez eszembe, és hogy nem idéződött fel bennem az a nap, amikor Niall kiborult. Ami nem kiborulás volt, csupán egy kis "őszinteség-roham". Pedig igen lényeges fordulata volt életemnek. Na, jó, igazából nem, de megváltozott az érzésem Niall iránt. Azt hiszem pont akkor kezdtem észrevenni, hogy akire eddig legjobb barátként tekintettem, az már más szerepet tölt be életembe. De nem tíz évvel ezelőtt volt ez, ahogy Niall mondta, hanem kevesebb. Még az X-faktor előtt volt, de már a „híres akarok lenni” bejelentése után.

Barátom régebben rengetege utazott, leginkább Írországba meglátogatni a szüleit. Elutazásai idejében én otthon ücsörögtem és vártam. Igen, ez így volt egészen addig, amíg meg nem ismertem egy másik fiút. Félre értés ne essék, csak barátok voltunk. Vagyis, igazából ilyen „bírjuk egymást, unatkozunk, beszélgessünk” barát volt. Csak egy hetet tartózkodott szülővárosomban, de pont azon a héten, amikor Niall Írországban volt. Tökéletes időpontot választottak arra, hogy meglátogassák ezt a szép várost, gondoltam, hiszen összeismerkedtünk és beszélgettünk. Igazán remek srác volt, és nagyon szerettem a humorát. Természetesen még mindig Niall volt az első számú ember, aki feltudott vidítani bármikor, és ő volt az egyetlen, aki meghallgatott, de akkor ő messze volt, ezért kellett valaki más, arra az egy hétre, mert utána minden visszaállt a régi kerékvágásba.

- Mi újság? – kérdezte minden telefonhívás alkalmával. Megmosolyogtam érdeklődését, és törődését, hogy minden nap felhívott. Akkor még nem sejtettem semmit érzéseiről.

- Semmi különös. Sétálgatok, unatkozok, olvasok. – mondtam. - Már nagyon hiányzol. – tettem még hozzá, ami igaz volt. Noha ott volt másik barátom, aki úgymond „helyettesítette” Ír barátomat, még sem volt ugyanaz.

- Akkor most egy boldog hír. – mondta kissé izgatottabb hangon. – Hamarabb megyek haza. – Én, őszintén, nem örültem annyira. Nem azért, mert „bah, Niall hazajön, de nem hiányzik”, hiszen előbb közöltem vele, hogy igenis hiányzik. Egyáltalán nem. Hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy valami baj volt a szüleivel.

- Niall, ez nagyszerű, végre. Alig várom, annyi mesélni való… - igyekeztem megütni a „visongok, mert a legjobb barátom hazajön” hangsúlyt, de nem nagyon sikerülhetett, mert barátom közbeszólt.

- De?

- Nincs de. – ráztam meg a fejem, mintha csak látná. Mivel a vonal másik végében még mindig csönd volt, amit utálok, és hazudni is utálok, ezért megkérdeztem. – Szüleiddel volt baj? – még mindig csönd. – Mi történt?

- Semmi. – szólalt meg végre. Nem hittem neki. Két okból se. Az egyik, hogy olyan volt a hangja, amiből egyből rájöttem, hogy baj van. A másik pedig, hogy máskülönben nem jönne hamarabb haza.

- Niall, kérlek. Mi történt? – ismételtem meg kérdésem. Rosszul járt velem, mert igazán makacs személyiség voltam/vagyok.

- Figyelj, Jesy. – kezdte. Éreztem, hogy hosszú lesz, ezért befogtam a számat. – Ismered a szüleimet. Vagyis, tudom, hogy személyesen még nem láttad őket, de meséltem róluk. Semmi az égvilágon nem történt. Csak a szokásos, amit had ne ismételjek el. Legyen annyi elég, hogy megyek haza holnap, oké? – fejezte be. Nem volt hosszú, de hozzáképzelve a szülei beszédét, annak tűnt.

- Oké, alig várom. – mondtam vidám hangon, noha bennem volt egy kis szomorúság. – Mennem kell. Holnap. Szia. – meg sem várva válaszát, kinyomtam és sóhajtottam.

Az este további része és a reggel hamar eltelt. Boldogan keltem fel, annak tudatában, hogy végre láthatom barátom, noha csak néhány napja ment el, hiányzott. A nevetése, a hangja (persze mindennap beszéltünk, de azért élőben egészen más, mint egy készüléken beszélni) és ő maga. Megreggeliztem, megmosakodtam, felvettem valami kényelmes ruhát és már mentem is át Niall-hoz, aki már a kapuban toporgott. Látszólag ő is alig várta, hogy végre lásson és megöleljen. Nem is várt, amint meglátott elém sietett és megölelt én meg visszaölelve, mélyen beszívtam az illatát.

- Annyira hiányoztál. – suttogta, mire elmosolyodtam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Sétálunk? – ajánlottam fel, mire mosolyogva bólintott és elindultunk. Először őt kértem meg, hogy meséljen, mert az ő beszámolója mindig érdekesebb volt, mint az enyém. Igazából csak a barátairól, a helyről mesélt, de mindig meghallgattam. És nem csak azért, mert a barátom volt, hanem, mert érdekelt is, amit mond.

- De elég belőlem. - fordult felém mosolyogva. - Mesélj!

- Tényleg nincs mit mesélnem. Elvoltam és... - nem tudtam folytatni, mert valaki megbökte a vállamat, mire megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam Conor-al, aki helyettesítette, ha csak minimálisan is Niall-t, távolléte alatt.

- Szia! - köszöntöttem, mire a srác csak biccentett és végigmérte Niall-t. - Jaj, Conor, ő itt Niall. Niall, ő itt...

- Niall Horan. - szakított félbe barátom és nyújtotta Conor-nak a kezét, mire ő megragadta és megrázta a neki nyújtott kezet. Úgy vibrált a levegő köztük, pedig alig ismerték egymást pár perce és már ellenszenvesek voltak egymásnak. Remek!

- Öhm... - kezdtem bénán. - Ha, gondolod, velünk tarthatsz. Csak sétál...

- Haza kell mennem. - hadarta Niall és már el is indult azon az úton, amin idefelé jöttünk.

- Akkor... Sétálunk? - kérdezte Conor, mire elkerekedett szemmel néztem rá.

- Mi? Neked mi bajod volt? Mi volt ez a végigmérés, meg ez a vibrálás köztetek? - vontam kérdőre alig ismert barátomat.

- Nem tudom. A haverod kicsit kiakadt. - húzta gúnyos vigyorra a száját, mire legszívesebben képen töröltem volna. 

- Hagyjuk, Conor, nekem is haza kell mennem. - kerültem ki, és köszönés nélkül ott hagytam. Reménykedtem benne, hogy nem látom többet az életben, ha lehet soha. Nem mentem Niall után, mivel jobbnak láttam, ha lenyugszik kicsit, és később beszéljük meg a dolgokat. Egészen késő délutánig elfoglaltam magam, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi baja lehet barátomnak, és mit csinálhat most. Éppen zenével tereltem a figyelmem, amikor csörgött a telefonom és Niall neve villant fel, amit azonnal felvettem.

- Szia. - köszöntem, de utána kicsit meglepődtem, ugyanis nem Niall szólt bele, hanem a nagymamája.

- Jesy, szia. - köszöntött kedvesen, noha érződött egy kicsi aggodalom a hangjában. - Veled van Niall?

- Nincs. Reggel sétáltunk, de volt egy kis kellemetlenség és elrohant. Azt hittem haza ment. - túrtam bele a hajamba.

- Nem, itthon nincs. Reméltem, hogy veled van. - oké, most már nem kicsi aggodalom volt a hangjában, hanem csak az volt. - Hol lehet? 

- Nem tudom, de nyugodjon meg. - kaptam fel a dzsekim és a kulcsaim. - Megkeresem. - tettem le a telefont, és már ki is léptem a kicsit hűvösebb időbe. Míg elindultam valamerre azon gondolkoztam, hogy melyik az a hely, ahol Niall most a legnagyobb egyedüllét közepette tud gondolkozni. Aztán hirtelen beugrott. Egyszer mesélte, és meg is mutatta, hogy melyik az a hely, ami a legnagyobb egyedüllétet biztosítja. A hely egy csöndes környék volt, tényleg nem járt arra senki. Egy tó volt ott, és a parton egy fűzfa ágai lógtak bele a vízbe. 

Az utat konkrétan futva tettem meg, és végig azt mondogattam magamban, hogy "kérlek,legyél ott". Bejött könyörgésem, mert barátom a tóparton ücsörögve találtam. Próbáltam lassan, csöndesen odamenni hozzá és leülni mellé, de ráléptem egy faágra, ami eltört és elég hangos volt. A faágra kaptam a fejem, és lehúztam a számat, mivel tudtam, hogy már biztos meghallott.

- Tudod - kezdte Niall, ezért vissza néztem rá, vagyis inkább a hátára. - Sokszor utaztam el, és sokszor jöttem arra haza, hogy senkit nem találtál távol létem alatt. Most elutaztam, és arra jövök haza, hogy egy másik srác van a képbe. Ezért kellett a magány. Mert nem hiszem, hogy képes lennék vele harcba szállni érted. Ezért...

- Niall, ő csak utazáson van. Nincs szó semmi lecserélésről. Conor unta az utazást, én meg az egyedüllétet, ezért beszélgettünk. És mi az, hogy harcba szállni értem? - kérdeztem, mélyen barátom kék szemébe nézve, mivel időközben felállt és odasétált hozzám. Közel hozzám. 

- Megijedtem, hogy esetleg ő jobban fog érdekelni, mint én. - mondta halkan, mire halványan elmosolyodtam. Mindig is bírtam a szemkontaktust tartani, akkor mégis elkaptam a tekintetem és jobban megnéztem, hol állunk. Egy kis dombon, ami benyúlt a tóhoz, és egy kötél is lógott a fűzfa egyik ágáról, hogy aki esetleg csobbanni akar egyet, az mókásan tegye. Igyekeztem minél messzebb lenni, a vészesen közél lévő, domb szélétől, mert képes voltam arra, hogy elveszítve az egyensúlyom, beleesek a vízbe. Na, igen... Mikor visszakaptam a tekintetem Niall arca ott volt tőlem egy centire, amitől hirtelen megijedtem, ezért hátraléptem, oda, ahol már nem volt talaj. Simán beleestem a vízbe, ruhástól, mindenestől. Levegő után, feltapostam magam a víz tetejére, és akkor hallottam, hogy Niall
nevet.

- Oké, Horan, ez nem vicces. - kiabáltam fel neki. - Inkább gyere te is. - a nevetése halkult, aztán egyszer csak a kötélen lógva jelent meg, és beesett mellém a vízbe. Mikor felbukkant megrázta a fejét, én meg nevetve odaúsztam hozzá. - Soha nem cserélnélek le senkire. - mondtam, mire nyomott egy puszit a homlokomra.

- Tudom. - mosolygott rám.

13. June 12. 14:45pm

With Or Without you

Ha valaki közli velem az elején, hogy több, mint 10 feliratkozója lesz a blognak (ami nem nagy szám, de nekem mégis annak tűnik) és 13 értékelés, 9 hozzászólás érkezik egy részhez, akkor egyszerűen kiröhögöm. :D Nem nagy számokról beszélek, mert máshol 100 feliratkozó van, de nekem az is csoda, hogy van ennyi ember akit érdekel, hogy mit írok. Az elején azt hittem, hogy lesz egy ember, aki majd nézi, hogyan alakul a történet, erre az előző részhez érkezett egy halom hozzászólás, hogy "így tovább, imádom", ami nagyon jól esett. Köszönöm. <3
Zene: a címéből mindent le lehet következtetni. (: Teljesen a részről szól, és annak hangulatáról
Itt is az új rész, amihez nem fűzök semmit, csak annyit, hogy jó olvasást Xxx (:

Egy ideig meg sem tudtam mozdulni. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal és az eseményeket figyeltem. Próbáltam az arckifejezésekből és a cselekedetekből következtetni, hogy mi történhetett, de nem tudtam gondolkodni. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Mi történt? Miért sír Anne? Hol van Niall? Hol keressem először? Gondolataimat Louis hangja szakította félbe.

- Hé! – ölelt magához, amit viszonoztam és próbáltam lenyugodni. – Jézusom, a szíved ki akar dobogni a helyéről. – tolt el magától, és odatette a kezét a szívemhez, valami olyasmi célból, hogy ha esetleg kidobogna, elkapja. Na, jó. Nekem mára felmondta a szolgálatot az agyam és ilyen hülye gondolataim lesznek?

- Szokott ilyet csinálni. Hol van Niall? – kérdeztem, túllépve a „mi van a szívemmel” témán.

- Te… Nem voltál itt. Lemaradtál mindenről. Kicsit csodálkoztam. – mondta Louis, nekem meg egyre jobban kerekedett el a szemem. Utálom a rövid mondatokat, amik semmit az égvilágon nem árulnak el.

- Louis! – szóltam rá, egy kicsit hevesebben, mire elhallgatott, és kérdő tekintettel nézett rám. – Miért sír Anne? Mi történt? Hol van Niall?

- Oké. Gyere. – ragadta meg a karom és lerángatott a lépcsőn, ahol nem rég feljöttem, megnézni, hogy mi történt. Kinyitotta Niall szobájának ajtaját és betolt a helyiségbe. Harry, Zayn és Liam ücsörgött vagy állt bent és mindegyiknek az arcára kiült a zavarodottság. Louis becsukta majd be is zárta az ajtót és leült a fotelbe, majd széttárta a kezét. – Mi sem tudjuk mi történt.

- Ezért rángattál ide? – forgattam meg szemeimet, de Harry feltartotta mind a kettő kezét.

- Nyugi. Azért hozott ide, hogy elmondd, mit közöltél Niall-al az esküvő előtt, amikor ez a sok eszű gyerek leengedett ide.  – biccentett Louis felé, aki magyarázni kezdett arról, hogy tök mindegy, hogy leenged-e, vagy sem, akkor is kijátszottam volna őket, és valahogy beszéltem volna az Írrel. Teljes mértékben igaza volt. – Oké, de ha elmondtuk volna, mondjuk azt neki, hogy ne jöjjön le, legyen észnél, és forduljon meg, menjen haza, akkor talán észbe kap, és nem tesz tönkre egy esküvőt. – emelte meg a hangját Harry. MI VAN? Tönkre tettem egy esküvőt? Niall esküvőjét? És akkor most felteszek egy kérdést, ami ma már elhangzott egyszer. Milyen ember vagyok én?

- Oké, ha elmondom, mit mondtam, akkor ti is elmondjátok, mik történtek ott fent? – kérdeztem, mire mind a négyen bólintottak. – Írtam egy levelet.

- Ne! – temette tenyerébe az arcát Liam, ezzel félbeszakítva monológomat.

- Te mondtad neki, hogy írjon egy levelet? – kérdezte Zayn, kicsit vádlón a fiút, aki bólintott, és rögtön utána megrázta a fejét.

- Igen, vagyis… Nem azt mondtam neki, hogy írjon egy levelet, és adja át Niall-nak pont ma. – nézett rám szomorúan. – Azt mondtam, hogy fogjon egy papírt, egy ceruzát, kapcsoljon ki mindent és írja le az érzéseit, mert attól biztos jobb lesz neki.

- Jesy, szerintem… - kezdte Zayn, de félbe szakítottam, mert még mindig nem mondtam el mit mondtam, és ezáltal ők sem tudták elmondani, hogy mi történt, pedig már mentem volna keresni legjobb barátom. Ha egyáltalán az még.

- Folytatom, jó? Majd utána jöhetnek a szemrehányások. – bólintottak, ezért mondtam. – Írtam egy levelet, amiben leírtam mindent. Az érzéseimet. Azokat a cselekedeteit, amiről úgy gondoltam, hogy csak szórakozott velem, és a barátságunk kialakulását. Odaadtam neki, elolvasta. Miután végzett felállt, ránk zárta az ajtót, majd megcsókolt. – a fiúk nagyokat pislogva hallgattak, én meg próbáltam gyorsan mondani, hogy minél előbb szabaduljak. Elmeséltem nekik, azt is, amit Niall mondott, hogy szeret, és mióta szeret, de nem akarja cserben hagyni Anne-t. Mikor monológom végére értem felváltva néztem a fiúk arcát, akiket kicsit sokkoltam. Mondjuk, nem csodálom.

- Hűű. – mondta végül Harry, mire felröhögtem. – És csodálkoztunk, hogy lefújták az esküvőt. – nézett hátra a három srácra, mire ők csak bólintottak.

- Mondanátok, mi volt? – kérdeztem kicsit türelmetlenül. Én elmondtam az én részem, ők jöttek.

- Elkezdődött az esküvő. – kezdte Zayn. – Niall középen ácsorgott, és volt valami a tekintetében, ami nem tetszett. Olyan volt, mint aki citromot nyalt, vagy én nem tudom. Aztán jött Anne. Nem nézett fel, mindenevő, továbbra is a cipője orrát bámulta, és mikor odaért a lány, váltottak pár szót.

- Az esküvő elkezdődött. – vette át a szót Louis. – A zsebkendők előkerültek, Niall továbbra is „citromot nyaltam” képet vágott, Anne meg kicsit ki volt borulva, noha igyekezett nem mutatni, én láttam, hogy ki van akadva.

- Jött a mindent eldöntő kérdés. – vette át ismét a szót az egyik srác, Harry. – Akarod-e férjedül Niall James Horan-t? A válasz természetesen igen volt. Aztán jött csak a ledöbbenés.

- Jött a következő kérdés. – vette át utoljára a szót Liam. – Akarod-e feleségednek Anne Jackson-t? Niall egy ideig csak állt. Mélyen a lány szemébe nézett és tenyerébe temetve arcát elröhögte magát, és megrázta a fejét. A válasza nemleges volt. – fejezték be a mesélést. Nem értettem semmit. Miért mondta azt, hogy nem? Min gondolkozott? Miért? Hogyan? Mi van?

- El kell mennem, megkeresni. Ez tuti biztos miattam van. – fordultam meg, de Harry megragadta a karom és visszarántott.

- Nem mész te sehova. Hova mennél? Hol keresnéd? – érdeklődött, de nem érdekelt. Valahol. Bárhol, csak meglegyen, mert engem a lelkiismeret fog kicsinálni.

- Engedd, had menjen. – mentett ki megint Louis, mire Harry csak kifújta a levegőt és mosolyogva a srácra nézett.

- Lou, neked annyira jó ötleteid vannak. Nem mintha miattad alakult volna ki ez az egész. Ha akkor nem engeded le Jesy-t, akkor most Mr. és Mrs. Horan lenne. És nem Jackson és Horan. Köszönjük, Louis, de most inkább maradj csöndben. – mondta, mire elkerekedett a szemem. Mi van ezekkel?

- Harry. Erre most… - kezdte Louis, de muszáj volt közbeszólnom. Nem akartam, hogy miattam veszekedjenek, mert, hogy miattam veszekedtek, azzal teljesen tisztában voltam.

- Elég! Kérlek! – kértem őket, mire elhallgattak, de még érezhető volt egyfajta feszültség. – Had menjek, Harry. – néztem rá boci szemekkel. Először ránézett a fiúkra, akik bólintottak, majd elengedte a karom, és mintha puskából lőttek volna, kinyitottam az ajtót, és már mentem is a kijárat/bejárat felé.

- Jesy! – hallottam Lana hangját, de nem érdekelt. Kiléptem az épületből és egy ideig csak forgolódtam, hogy merre menjek. Végül, minden mindegy alapon, elindultam arra, amerre Zayn-el mentem a padhoz.

***

Fáradt voltam, csalódott és mardosott a lelki ismeret furdalás. Niall-t negyed négy óta kerestem, és hat órára értem haza. Mindenhol megnéztem, ahol csak tudtam, de nem volt egyik helyen se. Kinyitottam a bejárati ajtót, és magam után becsukva megfordultam és akkor jött csak rám kisebb szívroham. Valaki ült az ágyamon. Valaki ült az ÉN ágyamon. Úgy voltam vele, hogy sikítva kirohanok a házból és soha vissza nem jövök, de inkább beljebb mentem. 

- Ööö... Helló. - mondtam, mire az idegen, ágyakon ülő valaki felkapta a fejét, én meg felkapcsoltam a villanyt. Döbbenten néztem a srácra, aki szomorúan, sápadtan, kezében a telefonját szorongva, az ágyamon ücsörgött. 

- Jesy... - kezdte, de nem folytatta. Nem tudta volna, hogy folytatni, vagy nem tudom, de abba hagyta a mondatot. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem sírás határán. - Mindenhol kerestelek! Mi volt ez, amit az esküvőn csináltál? - tettem fel a kérdéseket, de Niall folyamatosan rázta a fejét.

- Ott voltam, ahol tíz évvel ezelőtt, mikor kiakadtam. - válaszolta, nekem meg elakadt a lélegzetem. Mindenhol kerestem, tényleg mindenhol, csak ott nem. Pont ott nem...