16. June 12. 19:00

Beggin' On Your Knees

Hahi! ^^ Azt mondtam/ígértem, hogy jövő héten hozom a részt, de volt időm/ihletem, úgy hogy sikerült megírnom. \o/ Noha volt ihletem, lehet, hogy egy kicsit kusza/unalmas/vontatott lett a rész, de igyekeztem.Gazdasági vizsga kiszívta az agyam, úgyhogy ő a hibás. :D
Előző héten kicsit állítgattam a kinézeten és az elején tetszett is, de aztán csoportban mondták, hogy előző jobb volt, meg "semmilyen" így, hogy nincs fejléc. Én is többször néztem, és ezért újra a régi. Színes, van fejléc, úgy hogy minden a régi. (:
Készítettem egy kritikás/mindenes blogot, ahova lehet kérni  kritikát (meglepő:D). http://kritika-fromme.blogspot.hu/
Zene: igazából csak azért ez, mert nagyon rá vagyok kattanva. :D Imádom.♥
Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást. És kitartást az évvégi hajtáshoz. (:♥(Én már a halálomon vagyok.)
Ja... És még valami. Ne utáljatok a vége miatt, pls.♥:D





Mondanám, hogy nagyon jó érzés volt tisztázni mindent Niall-al, de ez nem lenne igaz. A lelkiismeret furdalás szinte megfojtott, de nem említettem egy szóval se ezt barátomnak, mert nem akartam, hogy azt higgye, esetleg meggondoltam magam, kételyeim vannak. Igyekeztem kiélvezni minden vele töltött percet és nem arra gondolni, hogy "Úristen. Tönkre tettem valamit." Jó érzés volt csak feküdni mellette és nézni a csillogó kék szemeibe, érezni illatát, és közelségének melegét. És noha sokszor csináltuk ezt régebben, hogy csak feküdtünk, és néztük egymást, most mégis jobban kalapált a szívem.
- Mennem kéne. – suttogta. Hangja visszarángatott a képzelgéseimből a valóságba. Fel sem fogtam mit mondott csak mikor nyomott egy puszit a homlokomra, és feltápászkodva az ágyról felvette a cipőjét, és már indult az ajtó felé.
- Hé! – pattantam fel pillanatok alatt én is, és már ott álltam az ajtónak dőlve barátommal szemben. – Hova kell menned? – érdeklődtem. Persze nem azért, mert „nyomon akarom követni, élete minden lépését” (?) hanem, mert érdekelt, hogy hirtelen miért kell elmennie.
- Vissza a templomban. – mondta teljesen nyugodtan. Valamilyen oknál kifolyólag kiszáradt a szám, és forgott velem a szoba, és lehet, hogy le is sápadtam. Hirtelen bevillant egy kép, ahogy barátom visszamegy oda, meglátja Anne-t, ő is meglátja Niall-t, megtorpan, nézik egymást, és teljesen egy időben indulnak egymás felé, majd megcsókolják egymást. Úristen. Valaki! Vizet! 
Niall csak elmosolyodott, magához húzott és mélyen belenézett a szemembe. – Túl régóta vártam erre. Nem foglak cserben hagyni, hidd el. Csak visszamegyek, mert kicsit hirtelen tűntem el. Lana kifogja tekerni a nyakam. – húzta el a száját. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, mire barátom odahajolt, és lassan megcsókolt. – Hívlak, oké? – húzódott el, majd kikerült és magamra hagyott. A gondolataimmal, és a lepkéimmel.
Visszabotorkáltam a szobámba és megnéztem az időt. Még csak hét óra volt. Előkerestem egy pizsamát és a fürdőszobába lépve belenéztem a tükörbe. Fáradtnak, meggyötörtnek, és sápadtan tűntem. A szemeim mégis csillogtak, amin nem is csodálkoztam. Levetkőztem, majd belépve a zuhany alá, megnyitottam a vizet és hosszú percekig csak áztattam magam. Jól esett a meleg víz. Úgy éreztem lemossa rólam az egész napos idegességet. Miután végeztem magamra vettem a pizsamát, és átfésültem a hosszú barna hajam, ami vizesen omlott a vállamra. Ma már sokszor ijedtem/lepődtem meg, de azt hiszem most sikerült legjobban meglepni. Miután kiléptem a fürdőből és felnéztem Lana nézett rám kicsit idegesen az ágyamról. Úgy tűnik most ez a „menő”, hogy „betörünk” másokhoz és az ágyon ülve várjuk meg, míg hazaér/lefürdik. Mindennap tanulok valami újat.
- Oké. Figyelj. – kezdtem volna magyarázkodni, de barátnőm csak feltette a kezét, hogy először ő kérdez/üvölti le a fejem/bármi. Már készültem volna, arra, hogy befogjam a fülem, vagy visszafussak a fürdőbe, ahova bezárkózom, de egyikre se volt szükségem.
- Miért most? – kérdezte teljesen nyugodtan. Pár pillanatig döbbenten meredtem rá, aztán felvonta az egyik szemöldökét, ezért inkább nem bámultam tovább.
- Öhm… Miért most mi? – kérdeztem vissza.
- Miért most mondtad meg neki? – kezdtem félni, hogy Lana-nál, amilyen „vihar előtti csend van”, és, amint válaszolok, kitörik belőle minden. De azért válaszoltam.
- Mert most jutott el a tudatomig, hogy talán örökre elveszítem. Míg nem volt Anne úgy gondoltam, hogy még ráérek később is megmondani neki az érzéseim. Amikor a lány már volt, akkor pedig azt gondoltam, hogy nem lesz hosszú távú ez a kapcsolat. Amikor Niall közölte velem, elvette, akkor sem fogtam fel, hogy mi történik. Ma, igen, pont ma fogtam fel, hogy mi is történik körülöttem. Sajnálom. – sütöttem le a szemem. Féltem, hogy mit fog reagálni Lana, mert mint legjobb barátnőm, természetesen adtam a véleményére. Ha ő azt mondja, „Mondd meg neki, hogy inkább legyen Anne-val. Ne tegyél tönkre egy kapcsolatot!”, akkor egy szó nélkül tettem volna meg. Viszont minden félelmem elúszott, amikor Lana megölelt. (!!!) Azonnal visszaöleltem, de közben azon kattogott az agyam, hogy „mi ölelkeztünk valaha!?”.
- Örülök, hogy végre nem szerencsétlenkedtek mind a ketten és sikerült mindent megbeszélni. – ez szívből jött. Tényleg. Lana még nem beszélt ilyen… Ööö… Kedvesen? Halkan? Együtt érzően? Mindegy. Örültem, hogy nem azt mondta, amire gondoltam. Elhúzódott tőlem, majd lehuppant az ágyamra, és hátradőlt, én pedig ugyanúgy tettem. Jó lett volna csak úgy feküdni a csöndben, de muszáj volt valamit megkérdeznem.
- Anne hogy van? – nem tudom miben reménykedtem, vagy, hogy milyen válaszra számítottam. Azt se tudtam, hogy egyáltalán miért érdekelt. Valami olyasmire számítottam válaszként, hogy „Nem jól. Nagyon rosszul. Ott sírt még órákat, és nem tudta abbahagyni. Mindenki nyugtatta.”. Hát…
- Igazából meglepett, hogy miután távoztál abbahagyta a sírást. Nem beszéltem vele, csak annyit láttam, hogy a barátnőinek magyaráz mutogatott, csapkodott, toporzékolt. De nem sírt, nem volt szomorú. Csak dühös. – mondta Lana, mire ledöbbentem. Hosszú percekig mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Mondani akartam, hogy mire gondolok, de barátnőm megelőzött. Végül is, mindegy, mert ugyanazt mondta, amit én akartam. – Lehet, hogy nem is szerette Niall-t? Csak egy „férjem van, hahaha” kellék lett volna, akit mutogathat a barátnőinek? – egyikünk se mondott semmit. Csak remélni mertem, hogy Anne nem ilyen, és nem használta volna ki pont Niall-t. Ilyen gonosz ember nem létezik.
- Mindenesetre, én most egy ideig elkerülöm. – mondtam, mire Lana felnevetett, majd felült és visszanézett rám. Ő is fáradt volt, erről tanúskodhattak a fekete karikák a szeme alatt. Mindenki hosszú napot tudhatott maga mögött.
- Megyek. Aludj jól. Mondjuk, úgy is tudom, hogy az most menni fog. Virulsz ezerrel. – mosolyodott el, majd felállt és az ajtóhoz indult. – Barátoddal találkoztam idefele. Üzeni, hogy majd hív. – tette még hozzá, és már itt se volt. Megint csak egyedül maradtam. Bemásztam az ágyamba, kényelmesen elhelyezkedtem és már le akartam kapcsolni a lámpát, amikor eszembe jutott, hogy nem zártam be az ajtót. Ma már sokszor rosszul jártam, úgyhogy sóhajtottam és feltápászkodva odamentem az ajtóhoz. Már fordítottam volna a kulcsot, amikor lenyomódott a kilincs, mire majdnem szívrohamot kaptam. Hátraléptem és felnézve szembe találtam magam két kék szempárral. Aha, nem Niall volt.
- Úristen. Megijesztettél. – tettem a szívemre a kezem, hátha így nem ugrik ki (?).
- Liam mondta, hogy nem szokásod zárni az ajtót. – nevetett Louis, majd belépett, becsukta az ajtót, és megölelt. Ez már csak ilyen ölelkezős/furcsa/meglepődős nap.
- Minden oké? – huppant le ő (is) az ágyamra és fürkésző tekintettel nézett.
- Persze. Mindent megbeszéltünk. – bólintottam, és éreztem, hogy elvörösödök. Louis csak halványan elmosolyodott és elkapta a tekintetét.
- Valami baj van? – huppantam le mellé, és próbáltam elkapni a pillantását.
- Persze. – motyogta, de természetesen nem hittem neki, mert kivettem a hangjából egyfajta szomorúságot.
- Louis, ha azt hitted, hogy átverhetsz, azt nagyon elhitted. Akkor is kiszedem, hogy ha holnapig itt kell ücsörögnünk. – mondtam, mire felröhögött. – Szóval. Mi baj? – simítottam meg a vállát.
- Oké. – fordult hirtelen felém, mire kicsit meglepődtem, de érdeklődve vártam a folytatást. – Meg kell ígérned, hogy nem akadsz ki. – kért, mire csak bólintottam. Nem tudtam olyat elképzelni, amin kiakadhattam volna. – Szóval. Van egy lány. Régóta ismerem, szinte a legjobb barátom. Mindig meghallgattam és ő is engem. Gyönyörű, kedves, és nagyon jó fej. Egy baj van. Van valakije. – húzta el a száját, én pedig szomorúan néztem a kék szemeibe, amiből egy dolog hiányzott csak. A csillogás.
- Ki az a lány? Ismerem? – gondolkoztam el. Régóta ismeri, szinte a legjobb… Állj. Louis egész nap kedves volt velem, próbált kimenteni mindenből, segített lejuttatni Niall-hoz. Megvédett. Meghallgatott. Nem! Nem akarom!! Az nem lehet!!!
- Te. – mondta ki, mire bennem megállt az ütő.

15. June 12. 18:10pm

Dear Darlin'

Bocsánat, bocsánat és bocsánat. :D Egy ideje nem hoztam részt, és aki követ twitteren, vagy csoportban benne van, az tudja, hogy mennyire utálom most a sulit. Minden évben ez van. Az utolsó hetekben akarják, hogy bemagoljam az egész könyvet. Mivel hosszú hétvége van, ezért most pihenés képen írtam egy részt, ami remélem tetszik. (:
Zene: Imádom<3 :D
Nem tudom mikor tudom megírni a következő részt, valószínűleg 2 hét múlva, mert 5 témazárót és 1 vizsgát fogok írni, úgy hogy szorítsatok. :D Maximum majd végkimerültségben átalszok 2 napot...  So a lényeg, hogy igyekezni fogok. :D
Jó olvasást! (: <3 Xxx És köszönöm a türelmet és az érdeklődést.♥ Minden oké, tényleg. Csak kicsit túlhajtottam magam. Megesik. :D♥

Még mindig mélyen Niall szemébe néztem. Nem tudtam mit mondani neki. Mit kellett volna? Hogy sajnálom? De mit? Azt, hogy, noha pont az esküvőjén, rám jött az őszinteségi roham? Csak álltam ott és néztem a fiút, aki ugyanúgy, mint én kimerült volt, zavarodott és mardosta a lelkiismeret-furdalás. Tudtam, hisz Niall-ról volt szó. A srácról, aki soha nem bántott meg/hagyott faképnél senkit, most itt ült a lakásomban és nem tudott mit mondani. Pedig pont az esküvőjét hagyta ott.

- Miért léptél le? – én magam is meglepődtem, hogy kijött hang a számon, de muszáj volt megkérdeznem. Ha a gombóc a torkomban esetleg megfojtott volna, és meg se tudtam volna megszólalni, akkor leírtam volna, de tényleg érdekelt, hogy mi játszódott le a fejében. Egy ideig csak ült, nem mozdult, nem szólalt meg, csak nézte a kezében tartott telefont. Végül a kezébe temette az arcát, és megrázta a fejét.

- Mert… - hangját csak tompán hallottam a keze miatt. – Elmondtad mit érzel. – most már tökéletesen hallottam minden egyes szavát, ugyanis felállt, és odalépve hozzám, az arcomat fürkészte.

- Igen. - bólintottam lassan. Még mindig nem értettem, hogy ennek mégis mi köze van, ahhoz, hogy ott hagyott mindent, és elment egy fához. - És?

-  Mikor elmondtad, igazából fel sem fogtam a szavaid súlyát. - kezdett bele a magyarázkodásba. - Miután kiléptem az ajtón, akkor kezdett leesni, hogy mit mondtál, és mi is történt a szobába. Felmentem a lépcsőn, odaálltam a helyemre és körbenézve valami fura érzés kerített hatalmába. Egészen addig nem jöttem rá, hogy miért van, amíg meg nem jelent Anne. - az utolsó mondatot halkabban mondta. Nem tudtam semmit kivenni a hangsúlyából, csak türelmesen vártam, hogy folytassa. Miután rájött, hogy nem fogok reagálni, sóhajtott és tovább mondta monológját. – Ahogy közeledett akaratlanul és meghallottam a fejemben újra azt, ahogy mondod, hogy szeretsz. Azt hiszem itt jöttem rá, hogy mi az a furcsa érzés. Anne helyett téged akartalak magam mellett tudni. – mondta, miközben megsimogatta az arcomat. Szerintem nem lepődtök meg, ha azt mondom ledöbbentem. Vagy mégis? Ott álltam és azt gondoltam, hogy ez így nem jó. Anne-nak mikor akarja mindezt elmondani? És akkor én most tönkretettem egy házasságot? Nos, gratulálok magamnak, igen. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz? Az én szemszögemből mindenképpen jó, ugyanis Niall végre megtudta azt, amit egy ideje magamban tartok. Anne szemszögéből, viszont el sem akartam/mertem képzelni. Biztos voltam benne, hogy én a lány helyében már rég összeroppantam volna. Önzőség, tudom, de egy pillanatra felmerült bennem, hogy nem érdekel, Niall velem van, és ez a lényeg. De tényleg csak egy pillanatra villant be ez a gondolat, aztán tovább állt. Nem tudtam mit csináljak. Hagyjam esetleg megjegyzés nélkül ezt az egészet? Vagy mondjam azt, hogy hagyjuk egymást, ahogy ő mondta nekem? Tehetetlen és tanácstalan voltam. Hol van ilyenkor Lana?
- Niall, én… - muszáj volt mondanom valamit. Ez valaminek számít, nem?  - Anne-t akartad elvenni, és…
- Elmondtam a miértjét. – szakított félbe, bennem pedig megint lejátszódott a szobában lejátszódott párbeszéd. „Én barom megismertem Anne-t és azt hittem, hogy majd ő segít elfelejteni téged, és azért kértem meg minél hamarabb a kezét, hogy hátha az esküvő után beleszeretek. De nem! Egyszerűen minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt, azt kívántam, bárcsak te lennél! És mikor azt mondta, hogy szeret, azt kívántam bárcsak te mondanád!” Tényleg csak egy felejtésnek szánt lány volt Anne, de ez akkor se fair!
- Niall, átvágtad! – vágtam a fejéhez, noha pontosan tudtam, hogy nekem is ugyanezeket a szavakat vághatná a fejemhez, hiszen én is átvágtam őt. Csak a mi esetünkben ez fordítva volt. Azt mondtam neki, hogy a barátom, miközben szerelmes voltam belé.
- Mert mi nem vágtuk át egymást. – és tessék. Ezt megkaptam. Vagy megkaptuk. Mindegy. – Megfogom neki magyarázni. Nyilván nem úgy gondoltam, hogy lelépek, és soha nem mondom el neki az igazat. Biztos fájni fog neki, de ha ő szeretett, akkor megérti. – ma már nem tudom mennyiszer, de csak pislogtam a megdöbbenéstől. Az emlékek, amiket ma újra játszottam teljesen más Niall-t mutattak. Mennyit változnak az emberek az évek során, úgy, hogy észre se vesszük.
- Oké, én erre most… - Lana szokta félbeszakítani a mondandóimat, ha össze-vissza elkezdek hadoválni mindenféle meggondolatlanságot. Persze nem így, ahogy Niall. Ugyanis barátom megszakítva a kettőnk közti távolságot, odalépett hozzám, megragadta a karom és magához húzva megcsókolt. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza, és azt éreztem, hogy a fejemben lévő, egymást lökdöső gondolatok egyszerűen megszűnnek létezni. Nem féltem attól, hogy Anne esetleg haragudni fog rám. Nem is érdekelt. Kizárva a külvilágot csak és kizárólag Niall-ra akartam koncentrálni/figyelni. Annyi lebegett a szemem előtt, hogy mióta várok erre. Mióta akartam már ezt. Azt is képes voltam figyelmen kívül hagyni, és nem is érdekelt, hogy mennyit sírtam. Kit érdekelt már? Itt voltam a lakásomba, Niall-al, aki úgy tűnt ugyanúgy kívánt engem, mint én őt. Az időérzékemet elvesztettem, de miután elhúzódott és megállapítottam, hogy alig kapok levegőt, rájöttem, hogy hosszú időre zártuk ki a külvilágot.
- Téged akarlak, és nem Anne-t. Nem értem, miért nem tudsz semmit mondani. Hiszen nem ezt akartad? – úgy éreztem, mintha Niall beköltözött volna a fejembe, és a gondolataim közt kutakodva kiválasztana magának párat, amit nem ért, és azokra mind rákérdezne. Most éreztem először, igazán, hogy ő megért, és tudja, mi jár a fejembe, akkor is, ha nem mondom ki.
- Ezt akartam, de nem akarom, hogy úgy szerepeljek Anne naplójában, az idióta liba, aki elvette a lehetőséget tőlem. – próbáltam egy kicsit feloldani a hangulatot, amit, Niall mosolygós arcát tekintve, szerintem sikerült.
- Annyira… Nem is tudom. Jó érzés? Az valahogy kevésnek, semminek hangzik. – soha nem tapasztaltam, hogy barátom nem találja a szavakat. Hát, most ezt is sikerült megélnem.
- Tudom, mire akarsz kilyukadni. Ugyanezt érzem én is. – adtam puszit a szájára. – Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki tudott erről.
- Miről? – nézett rám kérdő tekintettel. Úgy tűnt, hogy ő nem nagyon adta tovább a „titkát” senkinek.
- Arról, hogy szerelmes vagy belém. Az én részemről mindenki tudta. – mondtam, mire végre Niall is ledöbbent.
- Elmondtad nekik?
- Maguktól jöttek rá. – legyintettem.
- Louis, Harry, Liam, Zayn és Lana? – mintha kicsit kételkedett volna abban, hogy barátaink simán kitalálták az érzéseimet.
- Ühüm. – bólintottam szórakozottan.
- Mondjuk Lana-n nem csodálkozok. Ő az én érzéseimre is rájött. – vonta meg a vállát, mire elkerekedett a szemem. MI VAN?
- Lana tudta? Mi? Mióta? – Niall felnevetett és nyomott egy puszit a homlokomra, amitől normális esetben elájultam volna, de így, hogy most tudtam meg, barátnőm, lehet, mindvégig tudta, hogy oda vagyunk egymásért, nem kerített hatalmába az „omg, végem” érzés.
- Tudja egy ideje. - titokzatoskodott. Ha találkozok ezzel a lánnyal, megfojtom. 
- Oké. Iszonyat bénák vagyunk. Mindenki tudott arról, hogy mit érzünk, de így is csak tíz év után sikerült összejönnünk. - sütöttem le a szemem.
- Összejöttünk? - kérdezte Niall, mire felkaptam a fejem. Kicsit elbizonytalanodtam a kérdés hallatán.
- Összejöttünk? - kérdeztem ugyanazt. Kíváncsi voltam az ő véleményére ezzel kapcsolatban. 
- Hát... - töprengett nekem meg egyre jobban kerekedett el a szemem. - Na, jó. Nem szívatlak tovább. Még szép. - adott egy gyors csókot. - Azért néztem volna egy ideig még az arcodat.
- Haha. - forgattam meg a szemem mosolyogva. - Szerintem nálam most nincs boldogabb ember a földön. 
- De van. - bólintott komolyan. - Én. - mosolygott, majd odahajolt, és lassan megcsókolt. ♥