10. June 12, 11:00am

Bella's Lullaby

Hyhy! ^^ Köszönöm a sok visszajelzést! <3 Hamar összejött a 12 értékelés.(: Ez a rész is, akárcsak az előző, tetszik, noha hajnali 1-kor kezdtem el írni, nem lett olyan vészes. De ezt ti mondjátok meg. (: <3 ^^ Ja, igen. Ebben a részben nincs visszatekintés. Tudom, hogy azt írtam, mindegyikben lesz, de most valahogy nem jutott olyan eszembe, ami passzolna a részhez. Nem baj, a következő részben bepótolom. ;)
A zene most nem olyan, mint az eddigiek. Zongora van csak benne, semmi ének. Nekem nagyon tetszik. Imádom, bár nem vagyok egy Alkonyat fan, ez a dal/zene nagyon megfogott. (:
Jó olvasást! Xxx (:

Csak mikor hazaértem, néztem meg az időt. Észre se vettem, de ez az egy óra úgy elrepült, mint egy perc. Kivettem a zsebemből a telefont, kikapcsoltam és ledobtam az ágyamra. Az éjjeli szekrényemen pihenő órát kikapcsolta, kihúztam, ahogy Zayn kérte. Bekapcsoltam a DVD lejátszót, és odaraktam pár film választási lehetőséget. Lerúgtam a cipőmet az ágyam végébe, és bementem e fürdőbe. Hát, nem a legszebb látvány fogadott. Vörösre sírt szemek, sápadt arc. Nem egy vidám dolog a viszonzatlan szerelem. Gyorsan megmostam hideg vízzel az arcom, és pont mikor töröltem volna meg, elkezdett csörögni a telefon.

- Ahj. Itthoni. – morogtam, és törölközővel a kezemben kisiettem felvenni a készüléket. – Haló? – szóltam bele.

- Mégis hova az égbe tűntél? – üvöltötte Lana, ezért kicsit eltartottam a fülemtől a kagylót. – Elmész Zayn-el valahova, és mikor visszajön, akkor közli, hogy haza mentél. Az engedélyem nélkül? Jesy, húzzál vissza ide! – és taps. Ugye milyen elbűvölően kedves barátnőm van? Én is imádom.

- Lana. – fújtam ki a levegőt. – Sajnálom. – mondtam, mire a vonal másik végébe beállt a csend. Néhány perc után viszont barátnőm végre megszólalt.

- Ennyit tudsz mondani? – kérdezte, mire leesett az állam. Mit akar, mit mondjak még neki?

- Most neked is adjam elő, amit Zayn-nek? Ő küldött haza, oké? Kiborultam. – vallottam be. Lana csak sóhajtott, én meg türelmesen vártam, hogy mondjon/reagáljon valamit.

- Mivel tudott rávenni? – kérdezte végül. Lehunytam a szemem, mire megjelent előttem a kép, ahogy mélyen a szemembe néz, és azt mondja, hogy „Nem fogod bírni, és ha maradsz, akkor csak tönkre teszel egy esküvőt. A legjobb barátod esküvőjét, aki ezért irtó dühös lesz, a csajról nem is beszélve.”

- Semmi különöset nem mondott. – motyogtam, a szám szélét harapdálva.

- Egészen azóta próbállak meggyőzni, hogy ne gyere el erre az egészre, amióta Niall megmondta neked, hogy elveszi a csajt. Elmész Zayn-el egy órára valahova, és mond neked valamit, mire hazamész, akkor te nekem ne próbáld beadni, hogy semmi különöset nem mondott! Ki vele. – hadarta, mire csak sóhajtottam. Tényleg elhittem, hogy Lana annyiban fogja hagyni ezt az egészet? Ahhoz ő túl makacs.

- Csak rávilágított arra, hogy Niall haragudni fog rám, ha tönkreteszem az esküvőjét.

- Ugyanezt mondtam neked én is. – mondta kicsi éllel a hangjában. Igaza volt, de ott, abban a pillanatban Zayn-nek valahogy jobban elhittem. – Mindegy, leteszlek, mert sok dolgom van még. Majd hívlak. – és már bontotta is a vonalat. Visszatettem a telefont a helyére, majd a törölközőt is a helyére raktam, amit egész beszélgetés alatt szorongattam. A filmek borítóját nézegettem, és minden mindegy alapon betettem az Inception-t. Hátamat a falnak döntve befeküdtem az ágyba és egy ideig így néztem a filmet. Természetesen nem tudtam teljesen a képernyőn történtekre koncentrálni. Laposakat pislogva néztem a filmet, végül fejemet a párnára hajtva, becsuktam a szemem és hagytam, hogy az álom magával ragadjon.

***

Egy hosszú folyosón mentem, aminek mind a két oldalán ajtók voltak, csukva. Egyikbe se nyitottam be, csupán haladtam előre, a folyosó végén lévő ajtóhoz. Hosszú, óráknak tűnő percek után végre odaértem, és megtorpanva előtte, sóhajtottam egyet. Rátettem a kezem a kilincsre és lassan benyitottam. A szobában sötét volt. Az orrom hegyéig sem láttam, mégis beljebb léptem. Mikor levettem a kezem a kilincsről, az ajtó becsukódott mögöttem, úgyhogy ott álltam a teljes sötétségbe. Hangosan és gyorsan vettem levegőt. Megpróbáltam lassan, pici léptekkel valamerre menni, kinyújtva a kezemet, hátha valamit találok. Alig tettem néhány lépést, amikor mögöttem fény villant föl. Először megijedtem, hogy esetleg egy gyilkos áll mögöttem (??), de aztán kifújtam a levegőt és megfordultam. A látvány, ami fogadott, rosszabb volt, mint a gyilkos. Niall és Anne állt egymással szembe, és fogták egymás kezét. A lányon az esküvői ruhája volt, Ír barátomon pedig az öltönye, egy rózsaszín virággal díszítve.

- Ne! – suttogtam, mire Niall felém fordult és fél oldalas mosolyra húzta a száját. Egy ideig így nézett, majd visszafordult Anne-hez, és egyre közelebb hajolt hozzá, végül lassan megcsókolta. Remegtem, a torkom elszorult, és émelyegtem. Barátom végre elhúzódott a lánytól, de bár ne tette volna.

- Szeretlek. – suttogta, bennem meg egy világ omlott össze. Térdre rogytam, és kitört belőlem a zokogás. Nem tudom mennyi ideig ültem ott a földön, de egy idő után hangokat hallottam.

- Miért nem mondtad meg neki? – ilyenkor szokták azt mondani, hogy „a hangját, még álmomban is megismerném”. Egyből rájöttem, hogy Harry volt, aki kérdezett és meg is láttam magas alakját, azon a helyen, ahol előbb még Niall és Anne állt.

- A legjobb barátod, miért áltatod? – ezt Zayn kérdezte, aki kilépve a sötétségből, odaállt Harry mellé.

- Fájdalmat okozol magadnak. Miért jó ez neked? – Louis is előtűnt a fiúk háta mögül, én meg legszívesebben befogtam volna fülem, és sikítottam volna.

- Ébredj fel végre, és térj észhez. Ma lesz az esküvő. – hallottam meg utoljára Liam hangját, de az övé, mintha messzebbről jött volna.

***

- Jesy! – mormolta valaki a fülembe a nevem, mire kinyitottam a szemem, és hirtelen felültem az ágyba. Pár pillanatig csak pislogtam magam elé, aztán szépen lassan leesett, hogy álmodtam. Semmi többről nem volt szó, csak egy álomról. – Hé! – érintette meg valaki a vállam hátulról, mire összerezzentem és hátra néztem. Liam ült szomorú mosollyal az arcán, az ágyamon. – Miért sírsz? – törölte meg az arcomat, megszabadítva a könnycseppjeimtől. – Mit álmodtál?

 - Szörnyűségeset. – mondtam rekedtes hangon, miközben beletúrtam a hajamba. – Mennyi az idő? – kérdeztem kábán, mire Liam megnézte a karóráját.

- Fél egy. – mondta. – Mióta aludtál?

- Azt hiszem – törtem a fejem. – Fél tizenkettő. – tippeltem, ugyanis az órák még mindig elvoltak tüntetve a szobába.

- Oké vagy? – húzott magához, én meg ráhajtottam a fejem a mellkasára.

- Nem vagyok ott, de így is kikészülök. Mi lesz velem, ha találkozni akarnak majd velem? Hármasban lenni, vagy mit tudom én. Arra mit fogok majd reagálni? Bocs, szeretlek, nem tudom elviselni a feleséged, nem tudok menni. – estem pánikba, mire Liam csak nyomott egy puszit a homlokomra.

- Minden rendben lesz. – simogatta a vállam. – Elhiszel nekem valamit?

- Mit? – érdeklődtem.

- Ki fogsz belőle szeretni. Egy idő után. – suttogta. Ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni. Ha igaza is lesz, akkor is csak évek múlva szeretek ki belőle. Addig meg szenvedjek? – Miért nem írod le az érzéseidet? – kérdő tekintettel néztem fel arcára, mire folytatta. – Fogj egy papírt, és egy ceruzát, kapcsolj ki mindent, és ne használj radírt. Hidd el jobb lesz. – tett vissza a párnára, és még egyszer kaptam egy homlok puszit. – Mennem kell. Elleszel? – érdeklődött kedvesen, mire csak bólintottam. Felállt az ágyról, és miközben a cipőjét vette fel, fél oldalas mosollyal a következőket mondta: - Ja, és jó lenne, ha zárva tartanád az ajtód, különben más is be fog ide jönni, miközben alszol. – kacsintott, és már el is ment, újra egyedül hagyva engem. Pár percig csak a lélegzetvételem törte meg a csendet, de aztán felálltam, kinyomtam a tévét és a DVD-lejátszót, elővettem papírt és ceruzát és írtam. Mindent. Elejétől a végéig…

9. June 12, 10:00am

Livin' in a World Without You

Hahi! ^^ :D Rekord gyorsasággal gyűlt össze tegnap óta a 10 értékelés, ezért ma egész nap ezen a részen dolgoztam. :D Hihetetlen, de elégedett vagyok vele. Nagyon hosszú lett és többet írtam most Jesy érzéseiről, mint eddig. Ebben a részben valahogy jobban megismerhetitek a lányt. ^^

Sokat gondolkoztam, hogy milyen zenét csatoljak ehhez a részhez, és miközben írtam végig hallgattam a zenéim felét, hogy találjak valamit. Először nem ezt akartam, de a szöveget elolvasva, végül maradt ez. 

Remélem tetszik a rész! ^^ Jó olvasást! Xxx (:

Egész nap igyekeztem elkerülni a lányt. Nem mentem be, amikor a ruhás szobába volt Niall-al. Nem akartam látni. Nincs vele különösebben bajom, szép lány, okos, és baromira illik Ír barátomhoz. Csak egy bajom van vele. Hogy nem én vagyok.

- Bocsánat, csak… Niall, tudnál jönni egy kicsit? – hívta el társaságunkból a fiút, aki már fel is pattant és kilépve a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót. Anne nem köszönt nekem se és Harry-nak se. Szerintem nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy nem vagyunk jóban. Igazából rosszba se. Pedig egy elcsépelt regényben, ahol a főszereplő bele van esve az éppen esküvőre készülő fiúba, nagyon jó viszonyban van a menyasszonnyal. De én nem. Harry nevében pedig nem tudok/nem akarok beszélni.

- Mi a baj? – nézett rám Harry, mire csak megráztam a fejem. – Lana elhiszi ezt neked? – kérdezte, én meg ismét megráztam a fejem. – Én se fogom. Szóval, mi a baj? – ismételten csak naiv voltam. Harry olyan, mint Lana, csak fiúban.

- Semmi bajom, tényleg. – válaszoltam, mire göndörke felvonta a fél szemöldökét. Megforgattam a szemeim, és helyesbítettem. – Semmi új bajom nincs.

- Menj haza. Ki fog készíteni ez a nap. – húzta el a száját. Én megmondtam, hogy olyan, mint Lana.

- Nem. – ennyit mondtam, majd felálltam és lehajtott fejjel kiléptem a folyosóra. Egy baj volt ezzel a „nem nézek fel” dologgal. Simán neki mentem az ajtó előtt ácsorgó szerelmes párnak. Na, jó, igazából egymás szájában voltak, és csak a jelenlétem zavarta meg őket.

- Bocs. – hebegtem, és már ki is kerültem őket. Felrohantam a lépcsőn, és már töröltem le az első könnycseppet, amit követett további száz. Az ajtó felé siettem, hogy minél hamarabb szabaduljak innen. Nem akartam haza menni, mindössze kicsit kiszellőztetni a fejem. Sok volt nekem ez az egész. Nyitottam is az ajtót, amikor kívülről valaki befelé tolta. Hátránya a két felé nyíló ajtóknak. Gyorsan hátrébb léptem, hogy ne döntsön el.

- Szi… Mi baj? – lépett be félig Zayn, mire megtöröltem a kézfejemmel az arcom és mosolyogva megráztam a fejem. Hazudozó lennék? Nem, csak nem akarom untatni a fiúkat a nyavalygásaimmal. Remélem, van különbség. – Gyere, sétáljunk. – biccentett az utca felé, én meg bólintottam és követtem a fiút. A templom környéke csöndes volt, autók alig jártak arra. A friss levegőre kilépve nagyon jól esett a hidegebb idő, a benti fület meleghez képest. Már nem sírtam, csupán gombóc fojtogatta a torkom. Nem volt kellemes érzés… - Mi történt? – érdeklődött néhány perc csöndes séta után. Addig nem válaszoltam, míg el nem értünk a padhoz, és le nem ültem, míg Zayn velem szemben állt, fürkésző tekintettel vizslatva az arcomat.

- Hosszú évekig bírtam. – kezdtem a hosszúnak tervezett kifakadásom/monológom/bármim. – Nagyon sokáig le bírtam győzni a fájdalmaim. Nem szóltam egy rossz szót se, és nem adtam árulkodó jeleket se, hogy esetleg többet éreznék Niall iránt, mint barátság.  A mai napig nem tudom hogyan, de ti rájöttetek, hogy szerelmes vagyok belé, amit nem is tagadtam. – valahol tudat alatt, beszéd közben beugrott az emlék, amikor tények elé állítottak. 

***

Niall-t vártuk, hogy hozza a kaját, és addig tévét néztünk, de nem sokáig, mert Louis fogta és kikapcsolta.

- Nem volt jó? – kérdeztem a műsorra utalva, amit néztünk.

- Kérdezni szeretnénk valamit. – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Végig néztem a négy fiún, akik engem néztek, valamilyen reagálásra várva. Bólintottam, mire egyszerre kezdtek el beszélni. „Niall”, „szerelmes”, „tudjuk” szavakat tudtam csak kivenni hadarásukból, ezért feltartottam a kezem.

- Egyszerre csak egy. – nevettem. Összenéztek és csak egy bólintással eldöntötték, hogy ki mondja.

- Észrevettünk valamit. – kezdte végül Harry. Egy ideig nem szólalt meg, ezért felvontam a szemöldököm, és kérdő tekintettel néztem rá. – Szóval. Azt, hogy te szerelmes vagy Niall-ba. – mondta ki, mire elfehéredtem. Ezek a fiúk, Niall-al ellentétben, nem vakok. Simán észrevették azt, amit Ír barátomnak nem sikerült hosszú évek után sem.

- Mi… - azt akartam kérdezni, hogy miből jöttek rá, vagy mi volt az árulkodó jel, amiből rájöttek, de nem tudtam semmi mondani, ezért végül minden mindegy alapon bólintottam.

- Jesy. A legjobb barátod. – mondta szomorúan Liam. Értettem elkenődésének okát. Ő is úgy gondolta, hogy nem lehet több köztünk, mint barátság Niall-al.

- Tudom. – temettem tenyerembe az arcomat. – Nem… Ahj, nem tudom hogyan, és mikor, de beleszerettem. Nem tudok ellene tenni.

- Én szurkolok neked. Remélem Niall nem lesz olyan vak, mint eddig, és észreveszi a jeleket. – mondta Harry. Lesütöttem a szemem, és csalódottan megráztam a fejem.

- Ennyire látszik? – kérdeztem, de választ már nem kaptam, mert nyílt az ajtó, és egy halom kajával a kezében megjelent Niall.

- KAJAAAAAAAA! – üvöltötte az Ír, mire a többiek mentek neki segíteni, behordani a konyhába a zacskókat, én meg feltápászkodtam a kanapéról és lassan indultam utánuk. Niall lemaradt, és átkarolva a vállam indultunk a többiek után.

- Elvoltatok? – kérdezte mosolyogva, mire megvontam a vállam.

- Csak beszélgettünk. – erőltettem mosolyt az arcomra, és próbáltam nem feltűnően szeretni barátom. A mai napig nem kaptam választ rá, hogy mik voltak az árulkodó jelek.

***

- Rájöttetek, és átsegítettetek minden bajon. Ha szomorú voltam ott voltatok, amiért nagyon hálás vagyok, de nekem akkor pont Niall-ra volt szükségem. – folytattam Zayn-nek, aki türelmesen hallgatta a monológomat. – Mindent tud rólam. Tényleg. Én is tudok mindent róla. A legjobb barátja vagyok számára, de nekem ő több, és megőrjít, hogy nem mondhatok semmit. Megtanultam uralkodni az érzéseimen, nagyon nehezen, de sikerült. Amikor közölte velem, hogy elvesz egy lányt, lefagytam és nem tudta miért. Azt mondtam neki, hogy keveset ettem és azért lettem fehér. Nem fogtam fel szavai súlyát egészen a mai napig. Igazából még most se tudom elfogadni, vagy felfogni, hogy hozzá köti az életét egy lányhoz, aki nem én vagyok. Lehet, hogy önzőség, de így van. Az igennél le fog esni, és ki fog törni belőlem minden elfojtott érzelem, és minden, ami az évek során felgyülemlett bennem, de most még nem. – hadarva, hadonászva és szinte toporzékolva mondtam mindezt Zayn-nek, aki, mikor befejeztem a monológot, megragadta a karom, és magához húzva szorosan átölelt. Nem tudom miért, de kitört belőlem a sírás, ismételten. Lehet, hogy a megkönnyebbüléstől. De az is lehet, hogy csak azért, mert kimondva felfogtam, hogy Niall-t soha többet nem kaphatom meg. Ha elvesz egy lányt, akkor felejtve leszek, mert ott lesz neki ő, aki mindent megad neki, amit csak akar. – Én ezt nem bírom. – mondtam folyamatosan rázva a fejem.

- Nyugi, shhhh. – csitított Zayn, folyamatosan simogatva a hajam. – Oké, figyelj rám. – tolt el magától, de a vállamat még mindig fogta. Két kézzel letöröltem az arcomról a könnyeket, és belenéztem a fiú nagy barna szemeibe. – Menj haza. Tényleg. Ne ellenkezz, menj. Nem fogod bírni, és ha maradsz, akkor csak tönkre teszel egy esküvőt. A legjobb barátod esküvőjét, aki ezért irtó dühös lesz, a csajról nem is beszélve. – mondta, unottan megforgatva a szemeit. Tehát nem csak én nem bírom a lányt. – Hagyd a cuccod, majd valaki utánad viszi, ne szólj senkinek, főleg Lana-nak ne, mert ő leszedi a fejed. – hihetetlen, de felnevettem, mire Zayn egy picit megkönnyebbült. – Szóval menj. Sírd ki magad, egyél fagyit, és nézz valami olyan filmet, ami eltereli a figyelmed. Kapcsold ki a mobilod, és ne nézd az időt. – adta ki az utasításokat, mire hálásan néztem rá.

- Nagyon köszönöm. – ugrottam a nyakába, és ő megint csak szorosan átölelt. Hirtelen eszembe jutott valami, ami miatt Lana leszedné a fejem, ha ott vagyok, ha nem, ezért eltoltam magamtól Zanyt. – Van egy listám. – mondtam, mire a srác értetlen tekintettel nézett rám. – Lana írt egy „ezek a teendőid” listát. Valakinek… - kezdtem, de Zayn közbevágott.

- Hol az a lista? – előhalásztam az összehajtogatott lapot a zsebemből és odanyújtottam neki, mire kivette a kezemből és széthajtogatva végig futotta a pontokat. – Megcsinálom helyetted ezeket. – süllyesztette zsebébe a lapot, és elindultunk vissza a templom felé.

- Én nem bírnám a helyedben. – mondta mikor visszaértünk, és megálltunk az épület előtt. Kérdő tekintettel néztem rá, ezért folytatta. – Nézni, ahogy a titkos szerelmed megházasodik. Le a kalappal előtted. – megvontam a vállam, mire megrázta a fejét. – Hihetetlen vagy. – nyomott egy puszit a fejemre, majd intett és bement a templomba. Megfordultam és lassan elindultam haza. Nem néztem hátra, csak mentem és hagytam, hogy az érzések kitörjenek belőlem. Ma már sokadszorra, elsírtam magam.

/12 értékelés és hozom  a következő részt!/ (:

8. June 12, 9:40am

A thousand years

Sziasztok szíveim! :D ^^ Köszönöm az értékeléseket/hozzászólásokat, nagyon jól estek. (: A képeket is nagyon köszönöm, amit küldtetek "így képzelem el Jesy-t" címszó alatt a csoportba. (:
Tegnap követelték páran az új részt, és másfél óra alatt meg is írtam. :D \o/ Remélem tetszeni fog, és nem lesz olyan "másfél óra alatt írtam" rész. (Aliaz brutál rossz. :D) So... most is várok értékelést/hozzászólást/bármit. <3
Zene: Én nagyon szeretem. ^^ Tegnap találtam azóta non-stop ez szól. Már rongyosra hallgattam. :D Kapcsolódik a részhez, picit.
Jó olvasást! Xxx (:

Utána sétáltunk. Emlékszel? – fürkészett gyönyörű kék szemeivel, én meg nagy nyelés után bólintottam. – És arra is, hogy mi történt a sétálás közben? – Harry tudott a csókunkról? Niall elmondta neki? Mi van itt? Csoportos „beszéljük ki Jesy-t, de bolond volt, hogy azt hitte azért csókolom meg, mert szeretem” gyűlés? Minden kiderült, amikor Niall a következőket mondta…

- Bocs, rosszul fogalmaztam. Hogy mit mondtam a sétálás közben. Emlékszel? – teljesen lefagytam. Ha hirtelen valaki feltett volna valami rém egyszerű kérdést, arra se tudtam volna válaszolni. Az agyam kikapcsolt, de azért egy apró bólintásra még képes voltam. – Azt mondtam, hogy majd bemutatlak a srácoknak, és biztos bírni fogod őket.

- Tessék? – ráztam meg a fejem. A szavak elhatoltak ugyan a fülemig, és meg is hallottam őket, de nem fogtam fel az értelmüket.

- Látom, fáradunk. Pedig még csak most lesz tíz óra. – mosolygott rám Harry. – Az első találkozásunkról volt szó. – mondta göndörke, mire kicsit megnyugodtam. Magam sem tudnám megmondani, miért akadtam ki annyira, azon, hogy Harry esetleg tudhat a csókunkról. Utólag totál idiótának titulálom magam, mert Niall miért akart volna beszélni bárkinek is az esetről? Velem sem beszélte meg, mással miért tette volna?

Amúgy. A fiukkal az első találkozás, amolyan tipikus első találkozás volt. Na, jó. Ez nem igaz. Nagyon féltem, hogy esetleg nem kedvelnek meg. Niall pedig az odavezető úton mindvégig nyugtatott.

- Miért ne bírnának? – értetlenkedett. – Mondtam már több milliószor, Jesy. Meséltem nekik rólad. Bírni fognak, ne aggódj. – ölelte át fél karral a vállam. Abban a pillanatban annyira teljesen kész voltam idegileg, hogy azon se tudtam elájulni legbelül, hogy átkarolt. Tényleg nagyon féltem. – Meg is jöttünk. – állt meg Ír barátom egy ház előtt, ami pont úgy nézett ki, mint amit egy banda birtokol. Hatalmas kert, hatalmas kerítéssel, és hatalmas házzal. Tripla wow. A bejárati ajtóhoz mentünk, de közben én tízszer megakartam fordulni, és elfutni, ha lehet hazáig. De mivel nem vagyok jó futó, és Niall is fogta a kezem, hogy el ne menjek, ezért maradnom kellett. Csöngetés/kopogás/bármi nélkül benyitott a hatalmas házba, ami csöndes volt. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, és kicsit megnyugodtam, és felmerült bennem, hogy lehet nincsenek is itthon. – Megjöttünk! – kiáltotta barátom, mire összerezzentem, és kicsit arrébb léptem, hogy félig takarjon el a hátával. A csönd addig a pillanatig tartott, hogy Niall elkiabálta magát. Négy srác futott le a lépcsőn és állt meg előttünk, mire én csak még jobban rettegtem.

- Megjöttünk? Egyedül vagy, Niall. – hallottam valakinek a hangját. Azért hihette azt, hogy egyedül van, mert teljesen bebújtam barátom háta mögé.

- Jesy, ne szórakozz már. – nevetett fel az Ír, és tett oldalra egy lépést, ezért hirtelen szembe találtam magam a fiúkkal, akik széles mosollyal néztek rám.

- Zayn. – mutatkozott be először egy fekete, kócos hajú, és barnán csillogó szemű srác. Megráztam a nekem tartott jobbját, és már fordultam is a következő fiúhoz, aki kicsit magasabb volt nálam.

- Harry. – mondta rekedtes hangon, én meg majd’ kitörtem a nyakam, hogy a szemébe tudjak nézni, ami zöld volt, és ugyanúgy, mint Zayn-nek, csillogott. Féloldalas mosolyra húzta a száját, mire én is elmosolyodtam, de csak egy pillanatra, mert jött a következő fiú.

- Louis. – mondta, aki éppen egy sárgarépát (?) evett. Nem volt annyira furcsa, mert Niall mesélt Louis répa imádatáról, de egy icipicit azért ledöbbentem. Hogy lehet ennyire szeretni a répát? Szeme csillogott, akárcsak a többieknek, de neki, akárcsak Niall-nak, kék volt.

- Liam. – az utolsó srác sokkal…khm…normálisabbnak tűnt, mint a többiek. Ő lazán zsebre vágott kézzel állt, és csak csóválta a fejét Louis-ra nézve, aki értetlen tekintettel nézett vissza Liam-ra.

- Mi van? – kérdezte végül. Liam unottan megforgatta a szemét, és visszafordult hozzám. – Niall sokat mesélt rólad. Azt is mondta, hogy félénk vagy. – mondta a srác, mire csak egy szúrós pillantást vetettem barátomra, aki feltartotta a kezét és „de hát így van, nem?” kérdést tátogott. – Ne aggódj, nem fogunk megenni. – mondta kedvesen, mire hálásan elmosolyodtam.

- Rólatok is sokat hallottam. – mondtam, hogy azért ne csak ott álljak és meg se szólaljak. A fiúk kétségbeesetten néztek Niall-ra, aki felnevetett.

- Csak jókat meséltem. – mondta, mire a srácok kifújták a levegőt, és a nappaliba vezetve folyamatosan beszéltek. Csak kapkodtam a fejem, és mikor már annyira összefolytak a mondatok, hogy egy értelmes szót nem hallottam megráztam a fejem, és mintha megnyomták volna az „off” gombot, mindannyian elhallgattak.

- Egyszerre csak egy, mert nem tudok ennyi felé figyelni. – kértem őket, majd lehuppantam a kanapéra és úgy hallgattam egy-egy kérdésüket.

- Mióta ismered mindenevőt? – kérdezte Louis, miközben még mindig a répát rágcsálta. Elmosolyodtam Niall becenevén, mert annyira ráillett. Tényleg mindent megevett, ami az útjába került a konyhában.

- Nagyon rég. Kis korom óta a legjobb barátom. – válaszoltam boldogan. Pontosan nem tudtam volna megmondani. Kit érdekel a szám? A lényeg, hogy ebben az időszakban iszonyat jól éreztük magunkat, és hihetetlenül sokat nevettünk együtt.

- Eddig nem hittem a fiú és lány barátságban. Most már viszont, ha megkérdezik, hogy hiszek e benne, gondolkodás nélkül fogom azt mondani, hogy persze, hiszek. – mondta Harry, nekem meg összeszorult a torkom. Igazi fiú és lány barátság nincs. Többet érzek, mint barátságot, de ezt Niall sosem fogja megtudni. Hacsak nem gondolatolvasó. Oké, hülye gondolataim vannak néha.

A fiúkkal nagyon sokat beszélgettem, mindenféléről. Nagyon jó fejek voltak, és, ha valamin nevettek vagy csak egy vélemény kellett, mosolyogva fordultak felém, és várták, hogy mit gondolok a témáról. Mikor elköszöntünk tőlük, és kiléptünk az ajtón, fáradtan dőltem neki a falnak.

- Sokat beszélnek? – kérdezte, mire csak mosolyogva bólintottam. – Én ugyanennyit beszélek. – fogta meg a kezem, és elindultunk az autóhoz.

- De, ha egyedül beszélsz sokat, az nem tűnik olyan soknak. Ha viszont öt fiú beszél folyamatosan, néha meg egyszerre, akkor azért elfáradok. – szálltunk be az autóba, majd el is indultunk.

- És mit gondolsz róluk? – nézett rám egy pillanatra, aztán újra az utat figyelte.

- Olyanok, mint te. Nagyon jó fejek, nagyon bírom őket. – ismertem be. Az út hátralévő részében csendben utaztunk. Mind ketten elfáradtunk, úgy hangszálilag, mint testileg. Mikor megállt a házam előtt már köszöntem volna el, mikor közölte, hogy ő is kiszáll. Megálltunk az autó mellett és néhány percig csak a mellettünk elhaladó autók törték meg a csendet.

- Figyelj! Én… Már egy ideje szerettem volna veled megbeszélni valamit. – kezdte, én meg vettem egy nagy levegőt. – Csak… - eddig jutott. Na vajon miért? Ki találja ki? A telefon miatt, hát persze, hogy amiatt. – Egy perc. – tette fel a mutató úját, és már fel is vette a készüléket. – Háló? Most? De… Jó, megyek. – mondta, és már le is tette. – Mennem kell. – nézett mélyen a szemembe, majd nyomott egy puszit a homlokomra és beülve az autójába elment, én meg csak álltam ott és azon gondolkoztam, hogy mi lehetett az, amiről beszélni akart velem. A mai napig nem tudom…

- Jesy, figyelsz te ránk egyáltalán? – kérdezte Niall egy kicsit hangosabban, ami észhez térített.

- Bocs, csak elkalandoztam. – túrtam bele a hajamba.

- Ma már körül belül századszorra. – nevetett fel Ír barátom. – Szóval, csak annyit mondtam… - most nem a telefon szakította félbe, hanem az ajtó nyitás. Odakaptam a fejem, és mikor megláttam ki az beleharaptam a számba, és lesütöttem a szemem. Anne volt, aki belépett a szobába.

/10 értékelés és következő rész/ (: 

7. June 12, 9:10am

Oh My Goodness

Madárcsicsergősen szép napot! :D Itt van az új rész, amihez megint csak annyit fűznék, hogy "No Comment". Ennyi.
Ma nagy unalmamban összedobtam két fejlécet. :D A mostani jobban tetszett, ezért váltottam röpke 3 órán belül kétszer a képet. Amúgy egyáltalán nem így képzeltem el Jesy-t, csak erről a lányról (Jade Thirlwall) találtam ilyen "lefelé nézek" képet. :D Remélem tetszik. ^^
Zene: Imádom, és kapcsolódik a részhez dalszövegileg.
Remélem tetszik a rész. (: Jó olvasást Xxx
ui: a vége miatt ne utáljatok, pls :D <3

Az emlék, ami miatt a könnyek végig folytak az arcomon, életem legrosszabb és legboldogabb napja volt egyben. Hihetetlenül jól kezdődött, és borzasztó vége volt.

Niall jelentkezett az X-faktorba. Végig drukkoltam az egész műsort, és mikor kiestek mérhetetlenül szomorú voltam, de valami boldogság féleség is hatalmába kerített, mert újra láthattam Ír barátomat. Felhívott a műsor után, hogy elmondja, nem csalódott, mert elérte az álmát, bekerült egy bandába, együtt maradnak, énekes lesz, gitáros, wow, meg hű. Tehát ő a föld fölött repkedett, aminek örültem, és annak még jobban, hogy közölte, két nap múlva itthon van, és sok mindent akar majd mesélni, noha minden nap beszéltünk. Valahogy túléltem azt a két napot, Lana segítségével, aki olyanokat, mondott, hogy…

- Két napot túlélsz, ha már túléltél egy X-faktor szériát, ez meg se fog kottyanni.

… és, hogy

- Hiába áltatod magad, nem fog tudni semmi újat mesélni. Az is lehet, hogy elfelejt, hisz híres lett vagy lesz.

Nem foglalkoztam szavaival, mivel pontosan tudtam, hogy Niall nem fog magamra hagyni/elfelejteni és igenis tud majd mesélni plusz dolgokat! Igazam is lett. Két nap múlva Ír barátom úgy tért haza, mintha kicserélték volna. Gyors ölelés után (na, jó, a nyakába ugrottam és visongtam húsz percet, de az nem számít soknak) eltolt magától és már mesélt is. Csak bedobta a házba a cuccait, és elmentünk sétálni.

- Srácokat is bírni fogod, majd bemutatlak nekik. – mondta, én pedig halványan elmosolyodtam. Lehet, hogy tényleg ejteni fog? Egy idő után már csak a srácok fognak neki számítani? A régi barátai pedig a polcra kerülnek, és ott lesznek hagyva? – Most mi történt? – mosolygott rám kedvesen, mire észbe kapva megráztam a fejem.

- Semmi. Csak gondolkoztam. – válaszoltam, és mielőtt megkérdezte volna, hogy min, gyorsan eltereltem a témát. – Koncertekre is viszel majd?

- VIP belépőjeggyel.  – lökte meg a vállam, amit csak viccnek szánt, és vettem is a lapot, ezért visszalöktem. Na és ezután jött a rémálom. Visszalöktem, aztán Niall újra lökött, csak én kicsit nagyon instabilan állok a lábamon, ezért elvesztettem az egyensúlyomat. Az ember most azt hinné, hogy elestem, bevertem valamim, és kórházba kerültem és barátom mindig meglátogatott, és teljesen romantikus volt az egész blablabla. De nem. Nagyon nem. Ír barátom a karom után kapott, és még mielőtt elestem volna magához rántott. Az arcunk pár centire volt egymástól és mind ketten mélyen egymás szemébe néztünk. Nem tudom hány percig álltunk így, és, hogy végül melyikünk hajolt közelebb a másikhoz, de nem is az a lényeg. Ott álltunk egy parkban, körülöttünk egy halom gyerek rohangált, vagy fociztak, vagy szimplán a nagymamájukkal sétálgattak. És mi csókolóztunk. Nem viccelek, Niall megcsókolt, én pedig az ájulás határán voltam. Pár pillanatig fel sem fogtam mit csinálunk, de aztán végül, minden mindegy alapon, visszacsókoltam. Igaz, hogy nem kaptam levegőt. Igaz, hogy úgy hullámzott a mellkasom, mint a tenger, és igaz, hogy akkor voltam a legboldogabb. De mindez csak néhány percig tartott. Niall elhúzódott, elengedte a derekamat, és lehajtotta a fejét. Nem nézett a szemembe, pedig mindennél jobban tudni akartam, hogy mit gondol, de nem nézett fel, hogy kitudjak olvasni bármit is a tekintetéből.

- Nekem… Most... Azt hiszem… Mennem kell. – dadogta, és már ott se volt. Magam elé meredve álldogáltam és a gondolataim egymást lökdösődve próbáltak elférni a fejembe. Nem tudtam semmit. Miért csókolt meg? Mit érez most? És különben meg. Mi is van most? Utána akartam menni, de pontosan tudtam, hogy csak lerázna, ezért inkább lassan, a könnyeimmel küszködve mentem haza.

- Na? Mi van Niall-al? Milyen volt? – kérdezte anyu, miután hallotta, hogy becsukom magam mögött a bejárati ajtót. Mikor már hosszú percek óta nem szóltam egy szót se, kijött az előszobába és megnézte mi van velem. Kicsit megijedt, mikor meglátta a vörösre kisírt szemeim, és a hulla fehér arcomat. – Mi történt? – sietett oda hozzám, gyorsan átölelt, én meg a vállába fúrtam a fejem.

- Megcsókolt. – mondtam gyorsan, de aztán már zokogtam tovább. Anyu még jobban magához szorított, és folyamatosan a hajamat simogatta.

- Elmondta miért? – tolt el magától, míg én két kézzel megdörzsöltem a szemem, és megráztam a fejem. Anyu rendes volt, megmosta az arcom, majd felkísért a szobámba, és befektetett az ágyba „pihenj” címszó alatt. De hiába próbáltam mindent kizárni, és kiüríteni az agyam, nem ment. A csókon járt az eszem. Valahogy elaludtam aznap, de egész végig forgolódtam. Nagyon rossz volt.

- Jesy, megtennéd végre, hogy rám figyelsz? – ma már nem tudom mennyiszer rántottak vissza egy-egy emlékemből, de megint csak Lana hangja volt, aki észhez térített.

- Bocs, csak… - túrtam a hajamba zavartan, de barátnőm nem hagyta, hogy befejezzem. Szokásához híven megint csak közbeszólt, én meg nem értettem, miért is van kiakadva, hiszen semmi dolgom nem volt. Á, ő Lana. Nála ez alap, hogy a semmi is kiakad.

- Tudom, ki vagy akadva, de figyelj rám, ha hozzád beszélek, kérlek. Hol jársz? – tette csípőre a kezét, és fürkésző tekintettel vizslatott. Hiába. Ha akar valamit mondani, de én úgy nézek ki, mint akin most ment át kétszer az úthenger, akkor a gondolataim a fontosabbak.

- Csak egy emlék. – legyintettem, de mivel Lana még mindig ugyanúgy nézett, sóhajtottam és elmondtam. – Amikor Niall megcsókolt.

- Istenem. – sóhajtott Lana, majd lehuppant a mellettem lévő székre. – Nem beszéltétek meg. Nem is fogjátok. Csak egy csók volt. Niall-nak nyilván pillanatnyi agyrázkódása volt, és nem tudta mit csinál, és ezért se tudta megmagyarázni. – hadarta, és igazat adtam neki. Nyilván sose fogjuk megbeszélni, és sose fogja megindokolni tettét.

- Inkább ezért se akarta megbeszélni. – javítottam ki Lana-t, mert Niall nem „nem tudta”, hanem „nem akarta”. Nem ugyanaz. (Lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen élő ember, aki ennyiszer használta a „nem” szócskát egy mondaton belül.)

- Oké. Hagyd abba az önsajnáltatást, és menj, csinálj valamit.  – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Egy szót se szóltam, csak elővettem a listát, amit írt nekem, és a kezébe nyomtam.

- Csinálnék valamit, ha adtál volna melót. – mosolyogtam rá, mire visszaadta a listát és felállt.

- Menj Niall-hoz most. Előbb kezdheted a következő feladatot. – mutatott a lépcső felé.

- Mi? Most? Mikor ilyen érzelmi roncs vagyok? – tártam szét a kezem, és ijedten pislogtam Lana szemébe.

- Igen. Harry nyilván még az Írrel van. Menj. Ha ott van a göndör, akkor semmi bajod nem lesz. – mondta és kikerülve a székeket, bement az egyik szobába. Ha vége lesz az esküvőnek, körbe fogok nézni a templomban, hogy mi hol van. Már ha lesz hozzá lélekerőm. Kelletlenül felálltam, és lassan lementem a lépcsőn. Az első ajtó előtt megálltam, és kopogás nélkül beléptem. Niall Harry-val szemben ült és mosolyogva rám nézett.

- Már hiányoltalak. – mondta, mire Harry is hátra fordult, és eltátogott egy „minden oké?” kérdést. Válaszként csak halványan elmosolyodtam, ezzel megnyugtatva a göndörkét. – Pont rólad volt szó.

- Rólam? – huppantam le az asztal végében lévő székre. Mind két fiú engem nézett, én meg kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam, pedig az egyik a legjobb barátom volt, míg másik szinte a testvérem.

- Emlékszel arra, amikor haza jöttem az X-faktorból? – kérdezte, nekem meg elkerekedett a szemem. Létezik, hogy ő is pontosan ugyanarra gondolt, amire én?

- Mire emlékezzek? Haza jöttél és mintha kicseréltek volna. Nagyon boldog voltál. – én magam se gondoltam volna, hogy összetudok rakni három (!) értelmes mondatot ilyen gondolatokkal.

- Igen, igen. – legyintett Niall. – Utána sétáltunk. Emlékszel? – fürkészett gyönyörű kék szemeivel, én meg nagy nyelés után bólintottam. – És arra is, hogy mi történt a sétálás közben? – Harry tudott a csókunkról? Niall elmondta neki? Mi van itt? Csoportos „beszéljük ki Jesy-t, de bolond volt, hogy azt hitte azért csókolom meg, mert szeretem” gyűlés? Minden kiderült, amikor Niall a következőket mondta…

/10 értékelés és következő rész/ (: