5. June 12, 8:15am

Uncover

Madár csicsergős szép reggelt/délutánt/estét mindenkinek! (ki mikor olvassa :D) Megírtam egy hosszú, eseménydús részt, amivel ismételten elégedett vagyok. \o/ Az eleje kicsit kusza, de aztán belelendültem, és jól sikerült. (szerintem) Szeretnék kérni valamit. Összegyűjtöttem néhány + információt a bloggal kapcsolatban. Ha érdekel titeket, akkor jeleznétek nekem hozzászólásban, hogy ne csak fölöslegesen pakoljam majd ki? Köszönöm, előre is. Xxx
Zene: Imádom <3 :D ennyi...
Jó olvasást! Xxx (:

A bekopogás után még 5 percet ácsorogtam kint az ajtó előtt, mert senki nem szólt ki, hogy „gyere be”, én meg nem akartam csak úgy benyitni, ezért még egyszer megpróbálkoztam. Aztán még kétszer. Senki nem volt bent, úgyhogy egy vállrándítás után, minden mindegy alapon, benyitottam. Szerintem nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy senki nem volt bent. Csodálkozva forgolódtam a kis szobába, de Niall cuccain kívül nem volt ott más. Becsukva magam mögött az ajtót, ismét kiléptem a folyosóra, és gondoltam megnézem abban a szobába, ahol volt az esküvői ruha. Nem tudom miért gondoltam, hogy ott lehet/lesz/van, hiszen semmi köze a ruhához, azon kívül, hogy az fogja hordani, akihez hozzá megy. A fülemet az ajtóra szorítva hallgatóztam egy ideig, aztán hangok ütötték meg a fülem. Már beakartam nyitni, amikor meghallottam egy szót. Nem nagy szám (mármint másnak nem lett volna az), de engem rendesen szíven ütött. Kezemet levettem a kilincsről és inkább visszamentem Niall szobájába. Nem akartam most látni, és pontosan tudtam, hogy egy ideig nem fog visszajönni. Azzal is tisztában voltam, hogy Lana élve fog eltemetni, azért mert nem csinálom a feladatomat, de nem érdekelt. Szét voltam esve, és össze kellett szednem magam, hogy túléljem a mai napot. Más nyilván őrültnek titulált volna, hogy egyáltalán eljöttem erre az esküvőre, ha már egy szótól (de még milyen szótól) magamba roskadok.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a kanapéra. Térdemre könyököltem és kezembe temettem az arcomat. Ha az ember hosszú percekig nem gondol, vagy nem akar gondolni valamire, akkor általában előtörnek régi emlékek. (lehet, hogy csak nálam vannak így.) Előtört egy emlék. Nem tudom, hova lehetne besorolni, a rossz vagy a jó kategóriába, de Lana szerint ez szép emlék. (Elkaptam egy olyan pillanatát, amikor nem üvölt/kapkod/agresszív.\o/)

Régebben (mikor még nem volt barátnő/feleség) átjártam Niall-hoz. Aludni, vagy csak beszélgetni. Szerettem az ilyen délutánokat/napokat/estéket, mert soha nem volt olyan, hogy unatkoztunk volna. Feltaláltuk magunkat, és mindenfélét tudtunk csinálni. Na, jó, volt olyan is, hogy csak csöndben ültünk egymás mellett, és bámultuk az unalmasabbnál unalmasabb filmeket. Én vállára hajtott fejjel, ő meg hátrahajtott fejjel (nem tudom, hogy nézte így a filmet. Nyilván sehogy, és neki is elég volt csak annyi, hogy együtt voltunk) hallgattuk/néztük a tévét. Egyik nap reggel felkeltem és már alig vártam, hogy menjek Niall-hoz, mert akkor ért haza egy hosszú-hosszú utazásból. Gyorsan megreggeliztem, összepakoltam a cuccom (pizsama, fogkefe, krém, stb.) és már mentem is.

- Mentem, majd jövök! – kiáltottam a szüleimnek, akik mormogtak valamit (?), és nem fűztek semmit hozzá, hogy „érj haza reggel 8-ra!”vagy, hogy „vigyázz magadra!”. Annyira izgatott voltam, attól, hogy végre látom legjobb barátomat, hogy ezt nem is találtam furcsának. Óráknak tűnt, mire átértem végre Niall-hoz. Csöngettem, és a kapuban toporogva vártam, hogy kijöjjön, majd végre megöleljen. Nyílt az ajtó, és lazán kilépett rajta Ír barátom. Fehér deszkás cipő, fekete farmer, és egy egyszerű fehér póló volt rajta. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megremegett a lábam, attól, hogy láttam. Széles mosollyal kinyitotta a kaput, én pedig egyből a nyakába ugrottam, a vállába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Hihetetlenül vágytam már erre. Néhány perc után eltolt magától, és a szemembe nézett.

- Szia. – köszönt mosolyogva.

- Hello. – vigyorogtam, mint a vadalma. – Hogy utaztál? Milyen volt? Mit csináltál? Hiányzott már az otthonod? Szüleid hogy vannak? – hadartam neki azokat a kérdéseket, amikor hirtelen eszembe jutottak.

- Mindent elfogok mondani. – nevetett fel, majd nyomott egy puszit a fejemre, és bevezetett a házba, közben elkezdett mesélni. – Remekül utaztam, mondjuk kicsit hosszú volt, de nem vészes. Túléltem. – rutinosan a konyhába mentünk, feltankoltunk (csoki, chips, kóla, stb.) aztán feltrappoltunk a szobájába. Bőröndjei még ruhákkal megpakolva sorakoztak az ágya mellett.

- Ezeket segítek elpakolni, addig mesélj tovább. – mutattam a csomagokra, és már cipzáraztam is ki az elsőt. Niall hihetetlenül sokat mesélt. Mindössze három hétre ment, mégis annyi mindent csinált/látott. Mikor már több, mint fél órája mesélt egy történetet, leállítottam.

- Szüleid? – kérdeztem. Soha nem beszélt róluk sokat, most mégis kíváncsi voltam, hogy mi volt velük, mert annyira lelkesen beszélt az egész utazásról, hogy azt hittem, hogy a szüleivel is teljesen jól elvolt.

- Megvannak. – vont vállat. – Inkább haverokkal voltam. Őket csak este és reggel láttam. – mondta kevésbé lelkesen. – Na de elég belőlem. Mi van veled? – ütötte meg játékosan a lábam.

- Ja, semmi érdekes. – ráztam meg a fejem. – Szokásos. Semmi. Unatkoztam, míg távol voltál. Nélküled olyan elveszettnek éreztem magam. Anyáékkal voltam inkább. – legyintettem. Niall csak mosolygott, mert pontosan tudta, hogy ha nincs velem, akkor én meghalok az unalomtól.

- Értem. – zárta le gyorsan a témát. – Mit nézzünk? – felállt, nyújtózkodott egyet, és odalépett a DVD-k elé.

- Mit nem néztünk még meg? – töprengtem, mire Niall kihúzott egy dobozt, és megmutatta. Sunshine. – Ne! Azt mondtad ez ijesztő. – fogtam a fejem, mire megrázta a fejét.

- Annyira nem. Ha meg félsz, akkor megengedem, hogy hozzám bújj. – húzta fél oldalas mosolyra a száját.

- Köszönöm, hálás vagyok. – tettem a szívemre a kezem. Míg Niall a DVD lejátszóval bajlódott, addig én összeszedtem a szétdobált csokis papírokat, és épp kidobtam őket, mikor csörgött a telefonom. Előhalásztam a zsebemből és meg sem nézve ki az, felvettem.

- Haló? – szóltam bele.

- Jesy. Nem muszáj haza jönnöd. – mondta anya (egyből felismertem a hangját, természetesen) én pedig összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejem.

- Miért? – kérdeztem félve.

- Apáddal összekaptunk, egy… khm… kicsit. – mondta halkan, mire elkerekedett a szemem. Mi van? Mikor eljöttem még nem volt semmi baj.

- Min? Vagyis… Mennyire? – ültem le az ágy szélére. Utáltam a veszekedéseket. Gyűlöltem. Olyan káromkodásokat vágtak ilyenkor egymás fejéhez, hogy én éreztem magam kellemetlenül.

- Nem lényeg, de annyira, hogy most a nagyanyádhoz tartok. Ha nem akarod apád sértettségét hallgatni, akkor nem mész haza. – mondta, és már le is tette a telefont, én meg lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtottam. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, amitől megugrottam.

- Minden oké? – kérdezte halkan Niall.

- Nem. Anyáék veszekedtek. – mondtam, mire barátom magához húzott és szorosan megölelt. Tudta, hogy utálom a veszekedéseket. Vele is gyűlöltem veszekedni.

- Minden rendben lesz. – simogatta a hajam, majd kicsit eltolt magától. – Nézzük meg a Sunshine-t, az garantáltan elvonja a figyelmedet. Este meg majd itt maradsz. – simogatta meg az arcom, mire hálásan elmosolyodtam. Elhelyezkedtünk az ágyon és Niall benyomta a DVD-t. Egy ideig csendben néztük, de mikor „ijesztő” részhez értünk, nem bírtam tovább csöndben maradni.

- Miért van ilyen hangja ennek az űrhajónak? – kérdeztem grimaszolva, mire Niall felnevetett.

- Ijesztő? – kérdezte gyorsan átváltva komolyra.

- Igen. Miért ilyen a hangja? – kérdeztem ismét. A film feléig elvoltunk, beszélgettünk, de engem egyre jobban húzott magához az álmosság. Úgy tűnt csak pislogok egyet, de mikor legközelebb pislogtam párat kicsit máshogy láttam a világot. A vállára hajtott fejjel aludtam, ő meg halkan nézte még mindig a filmet. Visszacsuktam a szemem, és még pár percig pihenni akartam, de aztán olyan dolog történt, amitől a pillangók a gyomromba életre keltek.

Éreztem, hogy Niall oldalra fordítja a fejét (nyilván megnézte, hogy alszom-e még) aztán éreztem, hogy megsimogatja az arcom és a fülemhez hajol.

- Szeretlek. – suttogta, mire nekem elállt a lélegzetem. Hihetetlen! Nekem mondta. ÁÁÁÁ. Úristen. De miért? És hogy értette?

Körül belül ilyenek játszódtak le bennem. Viszont, amikor felébredtem, se én, se ő nem hozta fel. Én azért, mert ugye ő úgy tudta, hogy én aludtam. Ő meg nem tudom miért. Lehet nem akarta tönkre tenni a barátságunkat egy ilyennel. Ha tudta volna, hogy én is ugyanígy érzek...

A valóságba egy arcomat simogató kéz térített vissza, ezzel megszakítva a visszaemlékezést... 

/10 értékelés és következő rész/ :)
Little Things, One Day In Your Life <--- csoport :D

4. June 12, 7:55am

You need me,I don't need you

Üdvözletem!:D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a részhez, mert nekem kivételesen most tetszik. Nem szokott ilyen lenni, általában elégedetlen vagyok az írásaimmal, de ez... :D Szóval várom a véleményeket hozzászólás/értékelő gomb formájában.
Zene. (Ha már mindig elmondtam, mit/miért/hogyan most se hagyom ki. :D) Egy kicsit kapcsolódik a részhez, ezért is, meg nekem most személyes kedvencem. :D
Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást! Xxx :)
Csoportba még várok tagokat: Little Things, One Day In Your Life
(Köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez <3)

Mit kell 10 percet nézni egy ruhán? Nekem 5 perc alatt megvolt az egész. Csak meg ne tudja Lana, mert leüvölti a fejem. Miután végeztem a ruha bámulásával (amúgy iszonyat szép) kiléptem a kis szobából, és elővettem a listát.

8:00 – Keress meg!

Érdekes egy utasítás. És vajon mennyi időm van? Mert, ha nem találom meg 9-ig, akkor valószínűleg nem tudom meg csinálni a következő feladatomat, amit 8:15-től kell megcsinálnom. Minden mindegy alapon felmentem a lépcsőn és mivel én a listát néztem, sikeresen neki mentem valakinek. Elvesztettem az egyensúlyomat és simán leestem volna a lépcsőn, ezáltal kórházba kerülve, de a „nekem jövős” megragadta a karomat és visszarántott.

- Jesy? – kérdezte egy ismerős hang. Felkaptam a fejem és azonnal Louis nyakába ugrottam.

- De rég láttalak. – toltam el magamtól, és megnéztem mennyit változott az utóbbi… Egy, kettő maximum három évbe. Tényleg régen láttam. Karját tetoválások díszítették, noha pontosan emlékszem, amikor közölte velem, hogy neki soha nem lesz tetoválása. Haja is változott, és kétségtelen, helyesebb, mint valaha. Nem kell félreérteni, Louis csak barát.

- Hát, igen. Jó sokat változtál. Mondjuk az egyensúlyoddal most is problémák vannak. – nevetett, miközben ugyanúgy végig nézett rajtam, mint én rajta.

- Ugyanúgy neki megyek a semminek is, mint régen. – legyintettem. – Téged is iderendeltek, hogy besegíts? – mosolyodtam el. Örültem volna, ha nem egyedül nekem kellett volna mindent elintézni. Jól jött volna egy kis társaság.

- Nem. Niall hívott. Ne kérdezd miért, nem mondta. Viszont hoztam kaját, hátha csak az volt a baja. – mutatta fel a papírzacskót. – Te csak a munka miatt vagy itt? – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem tudtam megállapítani, hogy csak gúnyolódik, vagy aranyosnak tartja, hogy besegítek.

- Igen. Én vagyok Hamupipőke, Lana pedig a mostohaanyám. - vázoltam fel a helyzetem, mire Louis felnevetett. – Többiek? – érdeklődtem.

- Harry úton van ide, Zayn készülődik, Liam pedig még alszik. – sorolta, én pedig el sem hittem, hogy Liam képes még mindig aludni. Mondjuk ő nem a legjobb barátja, titokban pedig a szerelme, esküvőjére készül. Így én is tudtam volna aludni. De lennék, most Liam helyében.

- Értem. – néztem meg az órámat, és mikor felfogtam mennyi az idő, elhúztam a számat. – Mennem kell. Lana leszedi a fejemet még a végén. Nem tudod, merre lehet?

- Mikor bejöttem, oda ment. – mutatott az egyik ajtóra. – Én is megyek, mielőtt Niall megeszi az asztalt. Később. – intett, és már le is futott a lépcsőn. Elindultam az ajtó felé, de mikor ki akartam nyitni, kinyitódott, és Lana állt velem szembe.

- Téged ke… - kezdtem, de barátnőm intett, ezért félbe hagytam a mondatot.

- Tudom. Én írtam a listát. – ezt minden egyes alkalommal el fogja mondani? Honnan tudhattam volna, hogy esetleg nem felejtette el a listán lévő dolgokat.

- És minek keresselek meg téged? Levezetésképpen bújócskáztunk egy jót, és most mennyek is csinálni a következő feladatomat? – hadartam, hogy ezért ne tartsam fel nagyon sokáig. Lana megdörzsölte a homlokát, én pedig a szám szélét rágva vártam, hogy erre mit reagál. Leordítja a fejem, vagy higgadtan közli velem, hogy nem vagyok normális.

- Nem vagy normális. – csak kicsit ismerem. – Azért akartam, hogy megkeress, hogy pihenj egy kicsit. Tudom, hogy most ettél, de azt is tudom, hogy mindig éhes vagy. Van nálam pite. - mutatta fel a kezében lévő zacskót.  – Üljünk le, és 15 percig pihenjünk. – indult meg a hosszú széksorok közé, és beült az egyikbe. Érdekes. Idehívott dolgozni, de amióta itt vagyok, csak pihenek. Azon kívül, hogy megnéztem a ruhát, más dolgom nem igen volt. Mikor én is helyet foglaltam mellette, odaadta a pitét, és elkezdtünk enni.

- Oké vagy? – kérdezte néhány perc csönd után. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. „Persze, rendben vagyok.” Jó nagy hazugság lenne. Vagyis… Hazugság lenne? Hogy vagyok egyáltalán? A ruhanézegetés közben rám tört egyfajta „sírhatnékom van” érzés, de azon kívül semmi. Ha pedig azt mondom, nem vagyok jól, az is egyfajta hazugság, mert jól vagyok. Vagy nem. Na jó, inkább vagyok bizonytalan, mint jól, esetleg rosszul.

- Nem tudom. – ráztam meg végül a fejem.

- Ha gondolod, kihúzhatom a lista, következő pontját. – bökött a zsebemből kilátszódó papírra. Értetlenül néztem rá, majd kihalásztam a papírt, és megnéztem.

8:15-8:40 – legyél Niall-al. Nyílván magányos, és ideges, és minden baja van. *nem tudtam más feladatot adni, sajnálom.*

- Nem. Elleszünk. Ha kiakadok, akkor ott hagyom. – legyintettem. Előbb is túléltem vele. Mondjuk akkor még nem láttam a ruhát. Emlékszem, volt olyan, hogy nem akartam Niall-al találkozni. (Sok „világvége hangulatom van” napom volt régen.) Szóval nem akartam látni, bezárkóztam a szobámba, és zenét hallgattam.

- Kicsim! Niall az. – kopogott be anyu.

- Nem akarok most társaságot. – szóltam vissza, és reméltem, hogy Niall nem áll ott anyu mellett, és nem veszi magára ezt az egészet. Mert, természetesen nem miatta voltam ki.

- Jesy, mi a baj? – ott állt anyu mellett. Imádtam Niall azon tulajdonságát, hogy tudta kezelni a hangulatváltozásaimat. Nem akadt ki, ha elküldtem. Nem akadt ki, ha egyik pillanatban jó kedvem volt, a másikban pedig „öngyilkos hangulatom” van. És soha nem hagyott magamra. Bármennyire kiakasztó magatartásom volt, mindig ott volt, ha baj volt.

- Semmi. – motyogtam. Hosszú csönd az ajtó túloldaláról. Őszintén szólva, megijedtem, hogy elment, és vissza se jön soha, de mikor megszólalt elszállt minden félelmem.

- Beengedsz? – kérdezte halkan, én pedig a kilincsre téve a kezem, rövid gondolkozás után kinyitottam, és abban a pillanatban két erős kar ölelt magához. – Minden oké lesz. – mondta, én pedig a nyakába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát.

- Hahóóó! – rántott vissza a valóságba Lana. – Menj már! – lökdöste a vállam, én pedig megráztam a fejem és felpattantam.

- Megyek. – motyogtam, majd el is indultam le a lépcsőn és az első ajtóhoz lépve, bekopogtam.

/10 értékelés és következő rész/ :) ^^

3. June 12, 7:20am

Back To December

Hyhy! :D Itt is van a következő rész. Csak annyit mondanék, hogy egyáltalán nem vagyok vele megelégedve. Összecsapott lett. (szerintem) Az ihlet ugye az előző résznél megtalált. Nos, ennél a résznél elváltak útjaink. (De már üzentem neki, hogy jó lenne, ha visszajönne, mert nagyon hiányzik.)
A zene (ha már minden résznél írtam róla egy kicsit, most se hagyom ki) kicsit tükrözi a rész hangulatát. :)
Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást! Xxx (:

Tudom, hogy mindössze húsz percről volt szó, mégis idegesen trappoltam le a lépcsőn, és álltam meg az első ajtó előtt. Ötletem sem volt, hogy miért féltem ennyire, mindenesetre nem mertem még csak bekopogni sem. A korgó hasam ébresztett rá, hogy ideje lenne bemenni, bármennyire is félek. Noha egy órával ezelőtt ettem, éhes voltam, ami nem meglepő, ugyanis nekem az evés hobbi. Végül vettem egy nagy levegőt és hagyva a kopogást, beléptem a helyiségbe. Niall egy széken ült és a térdén könyökölve a telefonján babrált. Mikor meghallotta az ajtócsukódást, felnézett és azonnal elrakta a telefont.

- Gyorsan sikerült meglógnod Lana mellől. – mutatott a mellette lévő székre, hogy üljek le én is.

- Nem meglógtam. – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Kaptam egy listát, hogy mikor mit kell csinálnom. – húztam elő az összehajtott lapot a farmer zsebemből és odanyújtottam Niall-nak. – És az első a reggeli.

- És hozzám jöttél. – mondta, miközben a listát olvasta.

- Nálad általában van kaja. – vontam meg a vállam. Niall annyit eszik, mint én. Ha nem többet. (De, biztos, hogy többet eszik.) Régebben még lesokkolt, hogy mennyi ételt magába tud tömni, ma már megszoktam. Nem tudom, hogyan, ne kérdezzétek, de elérte, hogy Afrika egy havi élelmét magamba tudjam, egy ebéd alatt, én is.

- Ennyire éhes vagy? – kérdezte egyszer, mikor beültünk a mekibe ebédelni, és kicsit sok kaját vettem.

- Lehet, hogy a felét te fogod megenni. – húztam el a számat, miközben végignéztem a nem kicsi kajamennyiségen.

- Nem gond. – vonta meg a vállát, majd elkezdte kicsomagolni az első hamburgert. Végig beszélgettük az egész ebédet. Ha Niall-al vagyok, egyszerűen kizárom a külvilágot. Képes vagyok csak rá figyelni, senki másra. Ez persze Ír barátomnak is feltűnt. Éppen hallgattam az egyik történetét, amikor elment az asztalunk mellett pár srác. Nem néztem rájuk/feléjük, mindössze annyit hallottam, hogy röhögnek, és hangosan beszélgetnek. Niall tovább beszélt, csak közben a srácokat nézte a hátam mögött.

- Jól végigmértek. – jegyezte meg, mikor befejezte a monológját és újra rám nézett.

- Igen? – néztem hátra a fiúkra, akik vigyorogva néztek engem, Niall-t pedig észre se vették. – Nem érdekel. – ráztam meg a fejem, mikor visszafordultam. – Rád figyelek, veled vagyok itt. Nem érdekel más. – mosolyodtam el, mire Niall az asztalon lévő kezemre tette a kezét, és ő is elmosolyodott. Nekem a torkomban dobogott a szívem és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, ami sikerült is. (\o/)

Ebéd végénél felálltunk és lazán állva a fürkésző tekinteteket, kisétáltunk a mekiből.

- Csak sikerült megenned mindent. – ölelte át a vállam, és magához húzva nyomott egy puszit a fejemre. Nyilván elcsépelt lett volna, ha ott esek össze a karjai között, ezért próbáltam uralkodni a lábaimon.

- Igen. Valamilyen oknál kifolyólag sikerült rám ragasztanod ezt a tulajdonságot. – mondtam felé fordulva.

- Túl sokat vagy velem. – suttogta, majd elengedett és kinyitotta a kocsi ajtót nekem, és amíg ő átment a másik oldalra, hogy ő is beszálljon, elgondolkoztam. Vajon baj, hogy ennyi időt töltök vele? Baj, hogy átveszem azokat a tulajdonságokat, amik rá jellemzőek? Mikor végre beült mellém, és rám vigyorgott megtaláltam a választ. Egyáltalán nem baj.

- Szóval jó lesz ez? – zökkentett vissza a valóságba Niall hangja, miközben kipakolta a reggelit az asztalra.

- Öhm… Nem figyeltem. – vallottam be, mire Niall fürkészve nézte az arcomat.

- Minden oké? – kérdezte. – Kicsit szét vagy esve.

- Igen. Nem sokat aludtam. – motyogtam. Hogy ne kelljen barátom pillantását állnom, inkább megnéztem az időt a telefonomon. – Együnk, mert nem sok időm maradt még. – tettem újra zsebre a készüléket, és elkezdtem kiszedni a szalvétából egy Nutellás kenyeret.Hmm... Nutella. Nyami. Miközben a mennyországos szendvicsemet (aliaz:Nutellás kenyér :D) ettem imádkoztam, hogy éhes szájú barátom ne hozza fel újra ezt a "miért vagy fáradt" témát.

- Miért nem aludtál sokat? – kérdezte Niall. Nem koncentráltam eléggé, ez lehetett a baj. Most erre mit mondjak? „Mindössze azért, mert szeretlek, és nem bírom feldolgozni, hogy most az esküvődön ücsörgök.” Ez jól is hangzik.

- Nem tudom. – nyeltem le a falatot. – De ne beszéljünk rólam, és a hétköznapi, unalmas életemről. Te hogy vagy?

- Remekül. Amíg éhes vagyok, nincs baj. – nevetett fel.

- Te akkor is eszel, ha ideges vagy. Szóval? – néztem továbbra is Niall arcát, aki csak halványan elmosolyodott, és megsimogatta az arcom.

- Rendes vagy, hogy így aggódsz. De minden rendben. – küldött felém egy hálás pillantást.

- Erre valóak a barátok. – vontam meg a vállam. Egy ideig még beszélgettünk, aztán egyszer csak kicsapódott az ajtó és Lana állt ott csípőre tett kézzel.

- Elolvastad, mi áll a papír alján? – kérdezte fogcsikorgatva. Azt hiszem kicsit elszaladt az idő. Van ilyen. Ha Niall-al beszélgetek, csak rohanni tud az idő, lelassulni nem.

- Mennyi az idő? – kérdeztem meg félve.

- 7:50. – mondta Niall halkan, miközben előhúzta a zsebéből a telefont. Elhúztam a számat, gyorsan megöleltem Ír barátom (tényleg gyorsan. Azt hiszem, ha tovább időztem volna, Lana a hajamnál fogva húzott volna maga után.) és barátnőmet kikerülve felmentem/felfutottam/felrohantam a lépcsőn. Természetesen nem úsztam meg ennyivel.

- Hová rohansz? – kérdezte Lana a hátam mögül.

- A dolgomra. Ami – húztam elő gyorsan a listát, és megnéztem, hogy hol kéne lennem most. – erre van. – fordultam meg, és ismét elmentem Lana mellett. – Meg kell néznem az esküvői ruhát, hogy minden rendben van-e vele, mert neked nincs időd. – informáltam barátnőmet, aki csak unottan megforgatta a szemét.

- Én írtam a listát, aranyom. Tudom, mi áll benne. – mondta. – Mellesleg erre van még összesen 10 perced. Úgy hogy menj! – mutatott abba az irányba, amelyikbe éppen mentem. Nem értem. Mit kell azon a ruhán 10 percet nézegetni? Biztos szép és fehér. És… Biztos, hogy nem én fogom felvenni.

/10 értékelés és hozom a következő részt/ :)

Éééés...még mindig várok tagokat a csoportba ^^ "Little Things, One Day In Your Life"