5. June 12, 8:15am

Uncover

Madár csicsergős szép reggelt/délutánt/estét mindenkinek! (ki mikor olvassa :D) Megírtam egy hosszú, eseménydús részt, amivel ismételten elégedett vagyok. \o/ Az eleje kicsit kusza, de aztán belelendültem, és jól sikerült. (szerintem) Szeretnék kérni valamit. Összegyűjtöttem néhány + információt a bloggal kapcsolatban. Ha érdekel titeket, akkor jeleznétek nekem hozzászólásban, hogy ne csak fölöslegesen pakoljam majd ki? Köszönöm, előre is. Xxx
Zene: Imádom <3 :D ennyi...
Jó olvasást! Xxx (:

A bekopogás után még 5 percet ácsorogtam kint az ajtó előtt, mert senki nem szólt ki, hogy „gyere be”, én meg nem akartam csak úgy benyitni, ezért még egyszer megpróbálkoztam. Aztán még kétszer. Senki nem volt bent, úgyhogy egy vállrándítás után, minden mindegy alapon, benyitottam. Szerintem nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy senki nem volt bent. Csodálkozva forgolódtam a kis szobába, de Niall cuccain kívül nem volt ott más. Becsukva magam mögött az ajtót, ismét kiléptem a folyosóra, és gondoltam megnézem abban a szobába, ahol volt az esküvői ruha. Nem tudom miért gondoltam, hogy ott lehet/lesz/van, hiszen semmi köze a ruhához, azon kívül, hogy az fogja hordani, akihez hozzá megy. A fülemet az ajtóra szorítva hallgatóztam egy ideig, aztán hangok ütötték meg a fülem. Már beakartam nyitni, amikor meghallottam egy szót. Nem nagy szám (mármint másnak nem lett volna az), de engem rendesen szíven ütött. Kezemet levettem a kilincsről és inkább visszamentem Niall szobájába. Nem akartam most látni, és pontosan tudtam, hogy egy ideig nem fog visszajönni. Azzal is tisztában voltam, hogy Lana élve fog eltemetni, azért mert nem csinálom a feladatomat, de nem érdekelt. Szét voltam esve, és össze kellett szednem magam, hogy túléljem a mai napot. Más nyilván őrültnek titulált volna, hogy egyáltalán eljöttem erre az esküvőre, ha már egy szótól (de még milyen szótól) magamba roskadok.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a kanapéra. Térdemre könyököltem és kezembe temettem az arcomat. Ha az ember hosszú percekig nem gondol, vagy nem akar gondolni valamire, akkor általában előtörnek régi emlékek. (lehet, hogy csak nálam vannak így.) Előtört egy emlék. Nem tudom, hova lehetne besorolni, a rossz vagy a jó kategóriába, de Lana szerint ez szép emlék. (Elkaptam egy olyan pillanatát, amikor nem üvölt/kapkod/agresszív.\o/)

Régebben (mikor még nem volt barátnő/feleség) átjártam Niall-hoz. Aludni, vagy csak beszélgetni. Szerettem az ilyen délutánokat/napokat/estéket, mert soha nem volt olyan, hogy unatkoztunk volna. Feltaláltuk magunkat, és mindenfélét tudtunk csinálni. Na, jó, volt olyan is, hogy csak csöndben ültünk egymás mellett, és bámultuk az unalmasabbnál unalmasabb filmeket. Én vállára hajtott fejjel, ő meg hátrahajtott fejjel (nem tudom, hogy nézte így a filmet. Nyilván sehogy, és neki is elég volt csak annyi, hogy együtt voltunk) hallgattuk/néztük a tévét. Egyik nap reggel felkeltem és már alig vártam, hogy menjek Niall-hoz, mert akkor ért haza egy hosszú-hosszú utazásból. Gyorsan megreggeliztem, összepakoltam a cuccom (pizsama, fogkefe, krém, stb.) és már mentem is.

- Mentem, majd jövök! – kiáltottam a szüleimnek, akik mormogtak valamit (?), és nem fűztek semmit hozzá, hogy „érj haza reggel 8-ra!”vagy, hogy „vigyázz magadra!”. Annyira izgatott voltam, attól, hogy végre látom legjobb barátomat, hogy ezt nem is találtam furcsának. Óráknak tűnt, mire átértem végre Niall-hoz. Csöngettem, és a kapuban toporogva vártam, hogy kijöjjön, majd végre megöleljen. Nyílt az ajtó, és lazán kilépett rajta Ír barátom. Fehér deszkás cipő, fekete farmer, és egy egyszerű fehér póló volt rajta. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megremegett a lábam, attól, hogy láttam. Széles mosollyal kinyitotta a kaput, én pedig egyből a nyakába ugrottam, a vállába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Hihetetlenül vágytam már erre. Néhány perc után eltolt magától, és a szemembe nézett.

- Szia. – köszönt mosolyogva.

- Hello. – vigyorogtam, mint a vadalma. – Hogy utaztál? Milyen volt? Mit csináltál? Hiányzott már az otthonod? Szüleid hogy vannak? – hadartam neki azokat a kérdéseket, amikor hirtelen eszembe jutottak.

- Mindent elfogok mondani. – nevetett fel, majd nyomott egy puszit a fejemre, és bevezetett a házba, közben elkezdett mesélni. – Remekül utaztam, mondjuk kicsit hosszú volt, de nem vészes. Túléltem. – rutinosan a konyhába mentünk, feltankoltunk (csoki, chips, kóla, stb.) aztán feltrappoltunk a szobájába. Bőröndjei még ruhákkal megpakolva sorakoztak az ágya mellett.

- Ezeket segítek elpakolni, addig mesélj tovább. – mutattam a csomagokra, és már cipzáraztam is ki az elsőt. Niall hihetetlenül sokat mesélt. Mindössze három hétre ment, mégis annyi mindent csinált/látott. Mikor már több, mint fél órája mesélt egy történetet, leállítottam.

- Szüleid? – kérdeztem. Soha nem beszélt róluk sokat, most mégis kíváncsi voltam, hogy mi volt velük, mert annyira lelkesen beszélt az egész utazásról, hogy azt hittem, hogy a szüleivel is teljesen jól elvolt.

- Megvannak. – vont vállat. – Inkább haverokkal voltam. Őket csak este és reggel láttam. – mondta kevésbé lelkesen. – Na de elég belőlem. Mi van veled? – ütötte meg játékosan a lábam.

- Ja, semmi érdekes. – ráztam meg a fejem. – Szokásos. Semmi. Unatkoztam, míg távol voltál. Nélküled olyan elveszettnek éreztem magam. Anyáékkal voltam inkább. – legyintettem. Niall csak mosolygott, mert pontosan tudta, hogy ha nincs velem, akkor én meghalok az unalomtól.

- Értem. – zárta le gyorsan a témát. – Mit nézzünk? – felállt, nyújtózkodott egyet, és odalépett a DVD-k elé.

- Mit nem néztünk még meg? – töprengtem, mire Niall kihúzott egy dobozt, és megmutatta. Sunshine. – Ne! Azt mondtad ez ijesztő. – fogtam a fejem, mire megrázta a fejét.

- Annyira nem. Ha meg félsz, akkor megengedem, hogy hozzám bújj. – húzta fél oldalas mosolyra a száját.

- Köszönöm, hálás vagyok. – tettem a szívemre a kezem. Míg Niall a DVD lejátszóval bajlódott, addig én összeszedtem a szétdobált csokis papírokat, és épp kidobtam őket, mikor csörgött a telefonom. Előhalásztam a zsebemből és meg sem nézve ki az, felvettem.

- Haló? – szóltam bele.

- Jesy. Nem muszáj haza jönnöd. – mondta anya (egyből felismertem a hangját, természetesen) én pedig összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejem.

- Miért? – kérdeztem félve.

- Apáddal összekaptunk, egy… khm… kicsit. – mondta halkan, mire elkerekedett a szemem. Mi van? Mikor eljöttem még nem volt semmi baj.

- Min? Vagyis… Mennyire? – ültem le az ágy szélére. Utáltam a veszekedéseket. Gyűlöltem. Olyan káromkodásokat vágtak ilyenkor egymás fejéhez, hogy én éreztem magam kellemetlenül.

- Nem lényeg, de annyira, hogy most a nagyanyádhoz tartok. Ha nem akarod apád sértettségét hallgatni, akkor nem mész haza. – mondta, és már le is tette a telefont, én meg lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtottam. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, amitől megugrottam.

- Minden oké? – kérdezte halkan Niall.

- Nem. Anyáék veszekedtek. – mondtam, mire barátom magához húzott és szorosan megölelt. Tudta, hogy utálom a veszekedéseket. Vele is gyűlöltem veszekedni.

- Minden rendben lesz. – simogatta a hajam, majd kicsit eltolt magától. – Nézzük meg a Sunshine-t, az garantáltan elvonja a figyelmedet. Este meg majd itt maradsz. – simogatta meg az arcom, mire hálásan elmosolyodtam. Elhelyezkedtünk az ágyon és Niall benyomta a DVD-t. Egy ideig csendben néztük, de mikor „ijesztő” részhez értünk, nem bírtam tovább csöndben maradni.

- Miért van ilyen hangja ennek az űrhajónak? – kérdeztem grimaszolva, mire Niall felnevetett.

- Ijesztő? – kérdezte gyorsan átváltva komolyra.

- Igen. Miért ilyen a hangja? – kérdeztem ismét. A film feléig elvoltunk, beszélgettünk, de engem egyre jobban húzott magához az álmosság. Úgy tűnt csak pislogok egyet, de mikor legközelebb pislogtam párat kicsit máshogy láttam a világot. A vállára hajtott fejjel aludtam, ő meg halkan nézte még mindig a filmet. Visszacsuktam a szemem, és még pár percig pihenni akartam, de aztán olyan dolog történt, amitől a pillangók a gyomromba életre keltek.

Éreztem, hogy Niall oldalra fordítja a fejét (nyilván megnézte, hogy alszom-e még) aztán éreztem, hogy megsimogatja az arcom és a fülemhez hajol.

- Szeretlek. – suttogta, mire nekem elállt a lélegzetem. Hihetetlen! Nekem mondta. ÁÁÁÁ. Úristen. De miért? És hogy értette?

Körül belül ilyenek játszódtak le bennem. Viszont, amikor felébredtem, se én, se ő nem hozta fel. Én azért, mert ugye ő úgy tudta, hogy én aludtam. Ő meg nem tudom miért. Lehet nem akarta tönkre tenni a barátságunkat egy ilyennel. Ha tudta volna, hogy én is ugyanígy érzek...

A valóságba egy arcomat simogató kéz térített vissza, ezzel megszakítva a visszaemlékezést... 

/10 értékelés és következő rész/ :)
Little Things, One Day In Your Life <--- csoport :D