1. June 12, 6:00am

If today was your last day

Köszönöm a visszajelzéseket!(: Meg hoztam az első részt, ahova várom a hozzászólásokat/értékeléseket. (Csak a szokásos dolgokat.) Feliratkozókat is örömmel fogadom. Éééés...https://www.facebook.com/groups/139703459544155/ a csoportba is várom az érdeklődőket. :) Még annyit tennék hozzá, hogy a zene nem a hangulatát "írja le" a résznek, mindössze szerepel benne. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást. :) Xxx

 Csak feküdtem az ágyamban, és a plafont néztem. Nem azért, mert valami érdekes volt rajta, hanem, mert mikor az ember nem tud aludni, akkor egyszerűen a hátára fekszik, és a plafont bámulja, abban bízva, hogy hátha elfárad a szeme, vagy túl unalmassá válik ez a tevékenység, és akkor elalszik. Pedig nem így van. Én vagyok rá a példa. Hajnali három óra óta nem aludtam semmit, de csak azért, mert azon gondolkoztam, hogy mit remélhetek/várhatok/számíthatok a mai naptól. Örülök Niall örömének, hiszen a legjobb barátom. Mégis van egy kis részem, ami azt kívánja, bárcsak ne történne ez meg. Bárcsak visszamennénk az időbe, oda, ahol én még nem estem bele, oda, ahol csak szórakoztunk, és nem gondoltunk esetleges barátnőre/barátra, és pláne nem férjre/feleségre. Újra élném azokat a pillanatokat, amikor csak feküdtünk és beszélgettünk, akár a semmiről is. Noha tudom, hogy ez lehetetlen, mégis vágyom ezekre a pillanatokra.

Ránéztem az órára, majd mikor felfogtam, hogy hat óra, komótosan kikászálódtam az ágyból, nyújtózkodtam egyet, és egyből a konyhát céloztam meg. Míg főtt a reggeli koffein adagom megint elkalandoztam. Arra gondoltam, hogy mi van, ha egész egyszerűen kihagyom ezt az egészet? Ha betegségre hivatkozva lemondom. Ez a gondolat, ahogy jött, úgy is ment el, ugyanis muszáj volt elmennem Niall miatt. Nem hagyhatom cserben, hiszen pontosan tudom, hogy ő se hagyna engem cserben. A kész kávét kiöntöttem egy bögrébe, és miközben bele-bele ittam, benyomtam két kenyeret a pirítóba. Míg vártam visszamentem a szobámba, és azt néztem, hogy mit tudnék felvenni, addig, amíg nem kell átvennem a halványzöld koszorúslány ruhát. Éppen egy egyszerű pólót rángattam ki a szekrényből, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantva egyből elmosolyodtam.

- Te mit veszel fel? – kérdeztem köszönés nélkül legjobb barátnőmet.

- Ruhát. – vágta rá. – Ugye tudod, hogy hétre várlak a templomnál?

- Tudom, de minek olyan korán? – érdeklődtem, kicsit hisztisen, ugyanis, nem láttam rá sok esélyt, hogy fél nyolcnál hamarabb elkészüljek.

- Mert rengeteg a dolgunk. Mondtam már ezerszer. – válaszolta unottan. – Különben is… - kezdte, de muszáj volt félbe szakítanom, mert csipogott egyet a telefon.

- Várj egy kicsit. – kértem, majd megnéztem ki a másik bejövő, és egyből visszaemeltem a fülemhez a készüléket. – Niall hív, sietek, hétre ott leszek. – hadartam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy elkészülök. Lana-t kinyomtam, Niall-t pedig felvettem.

- Eljött ez a nap is. – mondta egyből.

- A kedd? – kérdeztem vissza, mire elnevette magát. – Hidd el, Niall, attól, hogy te nem veszed észre szegény napot, az még van. Eddig is volt, ezután is lesz.

- Oké, hallom jó kedved van. De most komolyan. – váltott át komollyá, mire én is abba hagytam a viccelődést. – El sem hiszem. – sóhajtott, mire halvány mosoly suhant át az arcomon.

- Hát, Horan. Ideje lenne észbe kapni, ugyanis pár óra múlva Mr. fog mosolyogni a neved előtt. – próbáltam elviccelni.

- Hogy tud mosolyogni a Mr.? – töprengett, mire felnevettem.

- Úgy, ahogy te is szoktál mindig. – mosolyodtam el, mert megjelent előttem a még kicsi Niall, akinek mindig fülig ért a szája. Képzelgésemből a mostani Niall hangja zökkentett vissza.

- Nagy részüket neked köszönhetem. Hihetetlen mennyit nevettünk együtt. – nosztalgiázott ő is. Úgy tűnik ez egy ilyen nap lesz.

- Igazán nincs mit. Remélem ez után a nap után is sok mosolyt köszönhetsz majd nekem. – mondtam, és reménykedtem, hogy nem hallja a csalódottságot a hangomban.

- Hidd el, hogy a barátságunk nem fog megszakadni, soha. – nyugtatott meg, mire elöntött a boldogság.

- Remélem is. – mondtam, miközben rápillantottam az órára, és elhúztam a számat. – Mennem kell, mert Lana ki fog akadni, hogy nem érek oda időben. Délután találkozunk. – köszöntem el, majd leraktam a telefont. Hosszú percekig ültem a telefont bámulva, aztán megráztam magam, vettem egy nagy levegőt és újra nekiálltam ruhát válogatni. Végül szokásos sima farmer, póló összeállítás mellett döntöttem. Konyhába visszamenve, rádobtam egy tányérra a pirítósokat, és ismét visszamentem a szobámba. A reggelek nálam ilyen… keringősek. Össze-vissza rohangálok a szoba- konyha-fürdőszoba között. Gyorsan benyomtam egy CD-t, hogy ne a csöndben tegyek-vegyek. Nickelback – If today was your last day dala csendült fel, és miközben eszegettem a pirítóst, összeválogattam azokat a dolgokat, amiket elviszek magammal (ruha, smink, cipő, stb.) elgondolkoztam. Én mit csinálnék, ha tudnám, ha az utolsó napomat élném? Valószínűleg semmit. Ugyanolyan unalmasan telne a nap, mint a többi. Vagy bezárkóznék, és várnám azt a pillanatot. Nem tudom. A gondolataimmal viszont egészen jól eljátszadoztam. Valami olyasmit képzeltem, hogy elmennék Niall-hoz, és közölném vele, hogy meghalok. Ő ledöbbenne, én sírnék, ő magához húzna, én hozzábújnék, és úgy érezném, hogy ezt a pillanatot örökké meg akarom tartani, és nem akarok meghalni. Képzeleteimet a telefon hangja állította le, én pedig kapkodva felkaptam.

- Igen? – szóltam bele a készülékbe, ma már harmadszorra, és még csak fél hét volt. Ajjaj. Fél hét, vagyis…

- Hol a fenébe vagy? – kérdezte hisztérikusan Lana. Nem bírja a későket, én pedig szorosan lehunytam a szemem, és azon törtem a fejem, hogy mit mondjak erre? Melyik, azaz indok, amit ő is elhisz?

- Ööö… Ruhát válogattam, Niall hívott, én pedig kiakadtam. Sajnálom. – sziszegtem, és reménykedtem, hogy elhiszi. Sóhajtott egyet, mielőtt reagált volna.

- Miért csinálod ezt?

- Mit is? – ráztam meg a fejem.

- Miért jössz el, ha már attól kiakadsz, hogy felhív? – kérdezte, én pedig a szám szélét rágva vártam, hogy folytassa. De nem tette. Nyílván arra várt, hogy mondjak valamit.

- Mert - kezdtem. – a barátom. Számít rám. Nem akarom cserbenhagyni.

- Értem. – adta fel a győzködését. - Kapsz negyed órát. De igyekezz, kérlek. – tette le a telefont. Ledobtam az ágyra a készüléket, és belegondoltam (ismét), abba, hogy mi lenne, ha ez lenne az utolsó napom? Valóban ilyennek akarnám? Annak az esküvőjén állni, koszorús lányként, akibe szerelmes vagyok? És akkor jött az a rész a dalban, hogy „Swear up and down to God above
That you finally fall in love”.