4. June 12, 7:55am

You need me,I don't need you

Üdvözletem!:D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a részhez, mert nekem kivételesen most tetszik. Nem szokott ilyen lenni, általában elégedetlen vagyok az írásaimmal, de ez... :D Szóval várom a véleményeket hozzászólás/értékelő gomb formájában.
Zene. (Ha már mindig elmondtam, mit/miért/hogyan most se hagyom ki. :D) Egy kicsit kapcsolódik a részhez, ezért is, meg nekem most személyes kedvencem. :D
Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást! Xxx :)
Csoportba még várok tagokat: Little Things, One Day In Your Life
(Köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez <3)

Mit kell 10 percet nézni egy ruhán? Nekem 5 perc alatt megvolt az egész. Csak meg ne tudja Lana, mert leüvölti a fejem. Miután végeztem a ruha bámulásával (amúgy iszonyat szép) kiléptem a kis szobából, és elővettem a listát.

8:00 – Keress meg!

Érdekes egy utasítás. És vajon mennyi időm van? Mert, ha nem találom meg 9-ig, akkor valószínűleg nem tudom meg csinálni a következő feladatomat, amit 8:15-től kell megcsinálnom. Minden mindegy alapon felmentem a lépcsőn és mivel én a listát néztem, sikeresen neki mentem valakinek. Elvesztettem az egyensúlyomat és simán leestem volna a lépcsőn, ezáltal kórházba kerülve, de a „nekem jövős” megragadta a karomat és visszarántott.

- Jesy? – kérdezte egy ismerős hang. Felkaptam a fejem és azonnal Louis nyakába ugrottam.

- De rég láttalak. – toltam el magamtól, és megnéztem mennyit változott az utóbbi… Egy, kettő maximum három évbe. Tényleg régen láttam. Karját tetoválások díszítették, noha pontosan emlékszem, amikor közölte velem, hogy neki soha nem lesz tetoválása. Haja is változott, és kétségtelen, helyesebb, mint valaha. Nem kell félreérteni, Louis csak barát.

- Hát, igen. Jó sokat változtál. Mondjuk az egyensúlyoddal most is problémák vannak. – nevetett, miközben ugyanúgy végig nézett rajtam, mint én rajta.

- Ugyanúgy neki megyek a semminek is, mint régen. – legyintettem. – Téged is iderendeltek, hogy besegíts? – mosolyodtam el. Örültem volna, ha nem egyedül nekem kellett volna mindent elintézni. Jól jött volna egy kis társaság.

- Nem. Niall hívott. Ne kérdezd miért, nem mondta. Viszont hoztam kaját, hátha csak az volt a baja. – mutatta fel a papírzacskót. – Te csak a munka miatt vagy itt? – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem tudtam megállapítani, hogy csak gúnyolódik, vagy aranyosnak tartja, hogy besegítek.

- Igen. Én vagyok Hamupipőke, Lana pedig a mostohaanyám. - vázoltam fel a helyzetem, mire Louis felnevetett. – Többiek? – érdeklődtem.

- Harry úton van ide, Zayn készülődik, Liam pedig még alszik. – sorolta, én pedig el sem hittem, hogy Liam képes még mindig aludni. Mondjuk ő nem a legjobb barátja, titokban pedig a szerelme, esküvőjére készül. Így én is tudtam volna aludni. De lennék, most Liam helyében.

- Értem. – néztem meg az órámat, és mikor felfogtam mennyi az idő, elhúztam a számat. – Mennem kell. Lana leszedi a fejemet még a végén. Nem tudod, merre lehet?

- Mikor bejöttem, oda ment. – mutatott az egyik ajtóra. – Én is megyek, mielőtt Niall megeszi az asztalt. Később. – intett, és már le is futott a lépcsőn. Elindultam az ajtó felé, de mikor ki akartam nyitni, kinyitódott, és Lana állt velem szembe.

- Téged ke… - kezdtem, de barátnőm intett, ezért félbe hagytam a mondatot.

- Tudom. Én írtam a listát. – ezt minden egyes alkalommal el fogja mondani? Honnan tudhattam volna, hogy esetleg nem felejtette el a listán lévő dolgokat.

- És minek keresselek meg téged? Levezetésképpen bújócskáztunk egy jót, és most mennyek is csinálni a következő feladatomat? – hadartam, hogy ezért ne tartsam fel nagyon sokáig. Lana megdörzsölte a homlokát, én pedig a szám szélét rágva vártam, hogy erre mit reagál. Leordítja a fejem, vagy higgadtan közli velem, hogy nem vagyok normális.

- Nem vagy normális. – csak kicsit ismerem. – Azért akartam, hogy megkeress, hogy pihenj egy kicsit. Tudom, hogy most ettél, de azt is tudom, hogy mindig éhes vagy. Van nálam pite. - mutatta fel a kezében lévő zacskót.  – Üljünk le, és 15 percig pihenjünk. – indult meg a hosszú széksorok közé, és beült az egyikbe. Érdekes. Idehívott dolgozni, de amióta itt vagyok, csak pihenek. Azon kívül, hogy megnéztem a ruhát, más dolgom nem igen volt. Mikor én is helyet foglaltam mellette, odaadta a pitét, és elkezdtünk enni.

- Oké vagy? – kérdezte néhány perc csönd után. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. „Persze, rendben vagyok.” Jó nagy hazugság lenne. Vagyis… Hazugság lenne? Hogy vagyok egyáltalán? A ruhanézegetés közben rám tört egyfajta „sírhatnékom van” érzés, de azon kívül semmi. Ha pedig azt mondom, nem vagyok jól, az is egyfajta hazugság, mert jól vagyok. Vagy nem. Na jó, inkább vagyok bizonytalan, mint jól, esetleg rosszul.

- Nem tudom. – ráztam meg végül a fejem.

- Ha gondolod, kihúzhatom a lista, következő pontját. – bökött a zsebemből kilátszódó papírra. Értetlenül néztem rá, majd kihalásztam a papírt, és megnéztem.

8:15-8:40 – legyél Niall-al. Nyílván magányos, és ideges, és minden baja van. *nem tudtam más feladatot adni, sajnálom.*

- Nem. Elleszünk. Ha kiakadok, akkor ott hagyom. – legyintettem. Előbb is túléltem vele. Mondjuk akkor még nem láttam a ruhát. Emlékszem, volt olyan, hogy nem akartam Niall-al találkozni. (Sok „világvége hangulatom van” napom volt régen.) Szóval nem akartam látni, bezárkóztam a szobámba, és zenét hallgattam.

- Kicsim! Niall az. – kopogott be anyu.

- Nem akarok most társaságot. – szóltam vissza, és reméltem, hogy Niall nem áll ott anyu mellett, és nem veszi magára ezt az egészet. Mert, természetesen nem miatta voltam ki.

- Jesy, mi a baj? – ott állt anyu mellett. Imádtam Niall azon tulajdonságát, hogy tudta kezelni a hangulatváltozásaimat. Nem akadt ki, ha elküldtem. Nem akadt ki, ha egyik pillanatban jó kedvem volt, a másikban pedig „öngyilkos hangulatom” van. És soha nem hagyott magamra. Bármennyire kiakasztó magatartásom volt, mindig ott volt, ha baj volt.

- Semmi. – motyogtam. Hosszú csönd az ajtó túloldaláról. Őszintén szólva, megijedtem, hogy elment, és vissza se jön soha, de mikor megszólalt elszállt minden félelmem.

- Beengedsz? – kérdezte halkan, én pedig a kilincsre téve a kezem, rövid gondolkozás után kinyitottam, és abban a pillanatban két erős kar ölelt magához. – Minden oké lesz. – mondta, én pedig a nyakába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát.

- Hahóóó! – rántott vissza a valóságba Lana. – Menj már! – lökdöste a vállam, én pedig megráztam a fejem és felpattantam.

- Megyek. – motyogtam, majd el is indultam le a lépcsőn és az első ajtóhoz lépve, bekopogtam.

/10 értékelés és következő rész/ :) ^^