4. June 12, 7:55am

You need me,I don't need you

Üdvözletem!:D Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a részhez, mert nekem kivételesen most tetszik. Nem szokott ilyen lenni, általában elégedetlen vagyok az írásaimmal, de ez... :D Szóval várom a véleményeket hozzászólás/értékelő gomb formájában.
Zene. (Ha már mindig elmondtam, mit/miért/hogyan most se hagyom ki. :D) Egy kicsit kapcsolódik a részhez, ezért is, meg nekem most személyes kedvencem. :D
Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást! Xxx :)
Csoportba még várok tagokat: Little Things, One Day In Your Life
(Köszönöm a visszajelzéseket az előző részhez <3)

Mit kell 10 percet nézni egy ruhán? Nekem 5 perc alatt megvolt az egész. Csak meg ne tudja Lana, mert leüvölti a fejem. Miután végeztem a ruha bámulásával (amúgy iszonyat szép) kiléptem a kis szobából, és elővettem a listát.

8:00 – Keress meg!

Érdekes egy utasítás. És vajon mennyi időm van? Mert, ha nem találom meg 9-ig, akkor valószínűleg nem tudom meg csinálni a következő feladatomat, amit 8:15-től kell megcsinálnom. Minden mindegy alapon felmentem a lépcsőn és mivel én a listát néztem, sikeresen neki mentem valakinek. Elvesztettem az egyensúlyomat és simán leestem volna a lépcsőn, ezáltal kórházba kerülve, de a „nekem jövős” megragadta a karomat és visszarántott.

- Jesy? – kérdezte egy ismerős hang. Felkaptam a fejem és azonnal Louis nyakába ugrottam.

- De rég láttalak. – toltam el magamtól, és megnéztem mennyit változott az utóbbi… Egy, kettő maximum három évbe. Tényleg régen láttam. Karját tetoválások díszítették, noha pontosan emlékszem, amikor közölte velem, hogy neki soha nem lesz tetoválása. Haja is változott, és kétségtelen, helyesebb, mint valaha. Nem kell félreérteni, Louis csak barát.

- Hát, igen. Jó sokat változtál. Mondjuk az egyensúlyoddal most is problémák vannak. – nevetett, miközben ugyanúgy végig nézett rajtam, mint én rajta.

- Ugyanúgy neki megyek a semminek is, mint régen. – legyintettem. – Téged is iderendeltek, hogy besegíts? – mosolyodtam el. Örültem volna, ha nem egyedül nekem kellett volna mindent elintézni. Jól jött volna egy kis társaság.

- Nem. Niall hívott. Ne kérdezd miért, nem mondta. Viszont hoztam kaját, hátha csak az volt a baja. – mutatta fel a papírzacskót. – Te csak a munka miatt vagy itt? – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem tudtam megállapítani, hogy csak gúnyolódik, vagy aranyosnak tartja, hogy besegítek.

- Igen. Én vagyok Hamupipőke, Lana pedig a mostohaanyám. - vázoltam fel a helyzetem, mire Louis felnevetett. – Többiek? – érdeklődtem.

- Harry úton van ide, Zayn készülődik, Liam pedig még alszik. – sorolta, én pedig el sem hittem, hogy Liam képes még mindig aludni. Mondjuk ő nem a legjobb barátja, titokban pedig a szerelme, esküvőjére készül. Így én is tudtam volna aludni. De lennék, most Liam helyében.

- Értem. – néztem meg az órámat, és mikor felfogtam mennyi az idő, elhúztam a számat. – Mennem kell. Lana leszedi a fejemet még a végén. Nem tudod, merre lehet?

- Mikor bejöttem, oda ment. – mutatott az egyik ajtóra. – Én is megyek, mielőtt Niall megeszi az asztalt. Később. – intett, és már le is futott a lépcsőn. Elindultam az ajtó felé, de mikor ki akartam nyitni, kinyitódott, és Lana állt velem szembe.

- Téged ke… - kezdtem, de barátnőm intett, ezért félbe hagytam a mondatot.

- Tudom. Én írtam a listát. – ezt minden egyes alkalommal el fogja mondani? Honnan tudhattam volna, hogy esetleg nem felejtette el a listán lévő dolgokat.

- És minek keresselek meg téged? Levezetésképpen bújócskáztunk egy jót, és most mennyek is csinálni a következő feladatomat? – hadartam, hogy ezért ne tartsam fel nagyon sokáig. Lana megdörzsölte a homlokát, én pedig a szám szélét rágva vártam, hogy erre mit reagál. Leordítja a fejem, vagy higgadtan közli velem, hogy nem vagyok normális.

- Nem vagy normális. – csak kicsit ismerem. – Azért akartam, hogy megkeress, hogy pihenj egy kicsit. Tudom, hogy most ettél, de azt is tudom, hogy mindig éhes vagy. Van nálam pite. - mutatta fel a kezében lévő zacskót.  – Üljünk le, és 15 percig pihenjünk. – indult meg a hosszú széksorok közé, és beült az egyikbe. Érdekes. Idehívott dolgozni, de amióta itt vagyok, csak pihenek. Azon kívül, hogy megnéztem a ruhát, más dolgom nem igen volt. Mikor én is helyet foglaltam mellette, odaadta a pitét, és elkezdtünk enni.

- Oké vagy? – kérdezte néhány perc csönd után. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. „Persze, rendben vagyok.” Jó nagy hazugság lenne. Vagyis… Hazugság lenne? Hogy vagyok egyáltalán? A ruhanézegetés közben rám tört egyfajta „sírhatnékom van” érzés, de azon kívül semmi. Ha pedig azt mondom, nem vagyok jól, az is egyfajta hazugság, mert jól vagyok. Vagy nem. Na jó, inkább vagyok bizonytalan, mint jól, esetleg rosszul.

- Nem tudom. – ráztam meg végül a fejem.

- Ha gondolod, kihúzhatom a lista, következő pontját. – bökött a zsebemből kilátszódó papírra. Értetlenül néztem rá, majd kihalásztam a papírt, és megnéztem.

8:15-8:40 – legyél Niall-al. Nyílván magányos, és ideges, és minden baja van. *nem tudtam más feladatot adni, sajnálom.*

- Nem. Elleszünk. Ha kiakadok, akkor ott hagyom. – legyintettem. Előbb is túléltem vele. Mondjuk akkor még nem láttam a ruhát. Emlékszem, volt olyan, hogy nem akartam Niall-al találkozni. (Sok „világvége hangulatom van” napom volt régen.) Szóval nem akartam látni, bezárkóztam a szobámba, és zenét hallgattam.

- Kicsim! Niall az. – kopogott be anyu.

- Nem akarok most társaságot. – szóltam vissza, és reméltem, hogy Niall nem áll ott anyu mellett, és nem veszi magára ezt az egészet. Mert, természetesen nem miatta voltam ki.

- Jesy, mi a baj? – ott állt anyu mellett. Imádtam Niall azon tulajdonságát, hogy tudta kezelni a hangulatváltozásaimat. Nem akadt ki, ha elküldtem. Nem akadt ki, ha egyik pillanatban jó kedvem volt, a másikban pedig „öngyilkos hangulatom” van. És soha nem hagyott magamra. Bármennyire kiakasztó magatartásom volt, mindig ott volt, ha baj volt.

- Semmi. – motyogtam. Hosszú csönd az ajtó túloldaláról. Őszintén szólva, megijedtem, hogy elment, és vissza se jön soha, de mikor megszólalt elszállt minden félelmem.

- Beengedsz? – kérdezte halkan, én pedig a kilincsre téve a kezem, rövid gondolkozás után kinyitottam, és abban a pillanatban két erős kar ölelt magához. – Minden oké lesz. – mondta, én pedig a nyakába fúrtam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát.

- Hahóóó! – rántott vissza a valóságba Lana. – Menj már! – lökdöste a vállam, én pedig megráztam a fejem és felpattantam.

- Megyek. – motyogtam, majd el is indultam le a lépcsőn és az első ajtóhoz lépve, bekopogtam.

/10 értékelés és következő rész/ :) ^^

3. June 12, 7:20am

Back To December

Hyhy! :D Itt is van a következő rész. Csak annyit mondanék, hogy egyáltalán nem vagyok vele megelégedve. Összecsapott lett. (szerintem) Az ihlet ugye az előző résznél megtalált. Nos, ennél a résznél elváltak útjaink. (De már üzentem neki, hogy jó lenne, ha visszajönne, mert nagyon hiányzik.)
A zene (ha már minden résznél írtam róla egy kicsit, most se hagyom ki) kicsit tükrözi a rész hangulatát. :)
Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást! Xxx (:

Tudom, hogy mindössze húsz percről volt szó, mégis idegesen trappoltam le a lépcsőn, és álltam meg az első ajtó előtt. Ötletem sem volt, hogy miért féltem ennyire, mindenesetre nem mertem még csak bekopogni sem. A korgó hasam ébresztett rá, hogy ideje lenne bemenni, bármennyire is félek. Noha egy órával ezelőtt ettem, éhes voltam, ami nem meglepő, ugyanis nekem az evés hobbi. Végül vettem egy nagy levegőt és hagyva a kopogást, beléptem a helyiségbe. Niall egy széken ült és a térdén könyökölve a telefonján babrált. Mikor meghallotta az ajtócsukódást, felnézett és azonnal elrakta a telefont.

- Gyorsan sikerült meglógnod Lana mellől. – mutatott a mellette lévő székre, hogy üljek le én is.

- Nem meglógtam. – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Kaptam egy listát, hogy mikor mit kell csinálnom. – húztam elő az összehajtott lapot a farmer zsebemből és odanyújtottam Niall-nak. – És az első a reggeli.

- És hozzám jöttél. – mondta, miközben a listát olvasta.

- Nálad általában van kaja. – vontam meg a vállam. Niall annyit eszik, mint én. Ha nem többet. (De, biztos, hogy többet eszik.) Régebben még lesokkolt, hogy mennyi ételt magába tud tömni, ma már megszoktam. Nem tudom, hogyan, ne kérdezzétek, de elérte, hogy Afrika egy havi élelmét magamba tudjam, egy ebéd alatt, én is.

- Ennyire éhes vagy? – kérdezte egyszer, mikor beültünk a mekibe ebédelni, és kicsit sok kaját vettem.

- Lehet, hogy a felét te fogod megenni. – húztam el a számat, miközben végignéztem a nem kicsi kajamennyiségen.

- Nem gond. – vonta meg a vállát, majd elkezdte kicsomagolni az első hamburgert. Végig beszélgettük az egész ebédet. Ha Niall-al vagyok, egyszerűen kizárom a külvilágot. Képes vagyok csak rá figyelni, senki másra. Ez persze Ír barátomnak is feltűnt. Éppen hallgattam az egyik történetét, amikor elment az asztalunk mellett pár srác. Nem néztem rájuk/feléjük, mindössze annyit hallottam, hogy röhögnek, és hangosan beszélgetnek. Niall tovább beszélt, csak közben a srácokat nézte a hátam mögött.

- Jól végigmértek. – jegyezte meg, mikor befejezte a monológját és újra rám nézett.

- Igen? – néztem hátra a fiúkra, akik vigyorogva néztek engem, Niall-t pedig észre se vették. – Nem érdekel. – ráztam meg a fejem, mikor visszafordultam. – Rád figyelek, veled vagyok itt. Nem érdekel más. – mosolyodtam el, mire Niall az asztalon lévő kezemre tette a kezét, és ő is elmosolyodott. Nekem a torkomban dobogott a szívem és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, ami sikerült is. (\o/)

Ebéd végénél felálltunk és lazán állva a fürkésző tekinteteket, kisétáltunk a mekiből.

- Csak sikerült megenned mindent. – ölelte át a vállam, és magához húzva nyomott egy puszit a fejemre. Nyilván elcsépelt lett volna, ha ott esek össze a karjai között, ezért próbáltam uralkodni a lábaimon.

- Igen. Valamilyen oknál kifolyólag sikerült rám ragasztanod ezt a tulajdonságot. – mondtam felé fordulva.

- Túl sokat vagy velem. – suttogta, majd elengedett és kinyitotta a kocsi ajtót nekem, és amíg ő átment a másik oldalra, hogy ő is beszálljon, elgondolkoztam. Vajon baj, hogy ennyi időt töltök vele? Baj, hogy átveszem azokat a tulajdonságokat, amik rá jellemzőek? Mikor végre beült mellém, és rám vigyorgott megtaláltam a választ. Egyáltalán nem baj.

- Szóval jó lesz ez? – zökkentett vissza a valóságba Niall hangja, miközben kipakolta a reggelit az asztalra.

- Öhm… Nem figyeltem. – vallottam be, mire Niall fürkészve nézte az arcomat.

- Minden oké? – kérdezte. – Kicsit szét vagy esve.

- Igen. Nem sokat aludtam. – motyogtam. Hogy ne kelljen barátom pillantását állnom, inkább megnéztem az időt a telefonomon. – Együnk, mert nem sok időm maradt még. – tettem újra zsebre a készüléket, és elkezdtem kiszedni a szalvétából egy Nutellás kenyeret.Hmm... Nutella. Nyami. Miközben a mennyországos szendvicsemet (aliaz:Nutellás kenyér :D) ettem imádkoztam, hogy éhes szájú barátom ne hozza fel újra ezt a "miért vagy fáradt" témát.

- Miért nem aludtál sokat? – kérdezte Niall. Nem koncentráltam eléggé, ez lehetett a baj. Most erre mit mondjak? „Mindössze azért, mert szeretlek, és nem bírom feldolgozni, hogy most az esküvődön ücsörgök.” Ez jól is hangzik.

- Nem tudom. – nyeltem le a falatot. – De ne beszéljünk rólam, és a hétköznapi, unalmas életemről. Te hogy vagy?

- Remekül. Amíg éhes vagyok, nincs baj. – nevetett fel.

- Te akkor is eszel, ha ideges vagy. Szóval? – néztem továbbra is Niall arcát, aki csak halványan elmosolyodott, és megsimogatta az arcom.

- Rendes vagy, hogy így aggódsz. De minden rendben. – küldött felém egy hálás pillantást.

- Erre valóak a barátok. – vontam meg a vállam. Egy ideig még beszélgettünk, aztán egyszer csak kicsapódott az ajtó és Lana állt ott csípőre tett kézzel.

- Elolvastad, mi áll a papír alján? – kérdezte fogcsikorgatva. Azt hiszem kicsit elszaladt az idő. Van ilyen. Ha Niall-al beszélgetek, csak rohanni tud az idő, lelassulni nem.

- Mennyi az idő? – kérdeztem meg félve.

- 7:50. – mondta Niall halkan, miközben előhúzta a zsebéből a telefont. Elhúztam a számat, gyorsan megöleltem Ír barátom (tényleg gyorsan. Azt hiszem, ha tovább időztem volna, Lana a hajamnál fogva húzott volna maga után.) és barátnőmet kikerülve felmentem/felfutottam/felrohantam a lépcsőn. Természetesen nem úsztam meg ennyivel.

- Hová rohansz? – kérdezte Lana a hátam mögül.

- A dolgomra. Ami – húztam elő gyorsan a listát, és megnéztem, hogy hol kéne lennem most. – erre van. – fordultam meg, és ismét elmentem Lana mellett. – Meg kell néznem az esküvői ruhát, hogy minden rendben van-e vele, mert neked nincs időd. – informáltam barátnőmet, aki csak unottan megforgatta a szemét.

- Én írtam a listát, aranyom. Tudom, mi áll benne. – mondta. – Mellesleg erre van még összesen 10 perced. Úgy hogy menj! – mutatott abba az irányba, amelyikbe éppen mentem. Nem értem. Mit kell azon a ruhán 10 percet nézegetni? Biztos szép és fehér. És… Biztos, hogy nem én fogom felvenni.

/10 értékelés és hozom a következő részt/ :)

Éééés...még mindig várok tagokat a csoportba ^^ "Little Things, One Day In Your Life"

2. June 12, 7:00am

How Ya Doin'

Hy everybody! Ezt a részt is sikerült összekaparnom. Az utóbbi napokban elhagyott az ihletem (brühü) ma viszont újra megtaláltuk egymást. (\o/) Viszont olyankor talált meg, amikor úgy érzem magam, mint akin kétszer átment egy vonat úthenger. (?) Nézzétek el nekem, ha kicsit unalmas/rossz lett, ugyanis reggel fél tíz óta Szjg találkozón voltam egészen ötig fél hatig, ezért kicsit kimerültem. Viszont muszáj volt megírnom, mert megígértem, hogy ma hozom a részt. Nos...Itt van. :) A zenéről írnék még egy sort. Nem a rész hangulatát tükrözi, mindössze személyes kedvencem lett. :D Nem is húznám az időt. Jó olvasást! Xxx

Oké, lássuk. Ruha, cipő, smink, kaja, ital, toll, füzet (utóbbi kettőt Lana kérte, fogalmam sincs miért.) és ennyi. Minden megvan, tehát indulhatok is. Kulcs, pénztárca, táskába, minden más a nagyobb táskámba.

Ugye kaptam negyed órát Lanától, ami nagyon rendes tőle, csak nem tudom, hogy mire értette. Kettő választási lehetőséget találtam:

1. Negyed óra alatt készüljek el, és legyek is ott mellette, készen állva minden feladatra.

2. Vagy, készüljek el negyed óra alatt, és induljak is a templomhoz.

Nyilván az elsőre gondolt, de nekem negyed óra kell, ahhoz, hogy lezuhanyozzak. Plusz tíz perc, mire felöltözök, megfésülködök. Szerintem máris kereshetnek egy másik koszorús lányt, mert engem idő előtt meg fognak ma ölni, az biztos. Tíz percre van tőlem a templom, ami nagy szerencse, mert a reggeli dugóban tuti, hogy nem értem volna oda messzebb lévő templomhoz. Kifulladva értem oda a szép, ámbár kicsi templomhoz, ugyanis futottam. Tíz percet konkrétan ledolgoztam két percre. És taps.

- Nahát. Egy Jesy. – mondta unottan Lana. – Negyedóráról volt szó, nem egy napról. – szidott le, én pedig közben megdicsértem magam, ugyanis tényleg azt akarta, hogy negyed óra alatt készüljek el, és érjek is ide.

- Oké. – vettem nagy levegőt. – Tudod jól, hogy nem készülök el mindössze negyed óra alatt. Lány vagyok, ahogy te is, ezért érts meg. Te velem ellentétben fel tudsz kelni korán és el tudsz készülni időben. – természetesen elhallgattam előle azt az információt, miszerint én már hajnali három óra óta fent vagyok. Részlet kérdése. Nálam a „felkelés” szó azt jelenti, hogy van elég erőm ahhoz, hogy kikeljek az ágyból.

- Mindegy, a lényeg, hogy itt vagy. – legyintett. – A cuccodat le tudod vinni az öltözőbe. Egyenesen, majd balra, le a lépcsőn és harmadik ajtó. – igazított el egyből, amikor már nyitottam a számat, hogy hova is menjek? Ki az udvarra, vagy maradhatok épületen belül? Motyogtam egy köszönöm félét, és már mentem is egyenesen előre, majd balra. Le a lépcsőn, ééééés… Khm. Melyik ajtót mondta?  Minden mindegy alapon benyitottam az elsőbe, és mikor körbenéztem megpillantottam egy szőke, velem egy magasságú srác alakját, aki háttal állt nekem. Elmosolyodtam, majd halkan mögé lopóztam és megköszörültem a torkomat.

- Nem tudod véletlenül, hogy kinek az esküvője lesz ma? – kérdeztem, mire Niall megpördült a tengelye körül és azonnal megölelt. Én pedig azonnal visszaöleltem.

- Csak megjöttél. – suttogta, én pedig lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam az illatát.

- Csak meg. – bontakoztam ki az ölelésből zavartan, és mélyen a szemébe nézve elmosolyodtam. – Szóval. Meghívtak erre az izére, de még mindig nem tudom kinek lesz megtartva. Nem segítenél? – biggyesztettem le a számat, mire Niall nevetve megborzolta a hajam.

- Én sem tudom. Csak beugró vagyok. – váltott át halál komoly arcra, én pedig majdnem közöltem vele, hogy „bárcsak így lenne”, de észbe kaptam, és inkább elnevettem magam.

- Akkor szerintem maradjunk együtt, mert elfogunk veszni a sok „tudom hol vagyok” ember között. – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

- Oké. – húzta széles mosolyra a száját. Annyira szeretem, mikor mosolyog. Olyankor még az „élni sincs kedvem” embereknek is megjön a kedve az élethez. Fiatalabbnak látszik, és csillog is a szeme. Régebben rájött, hogy imádom ezt a tulajdonságát, és ezt ki is használta. Egyszer, emlékszem, átjött, nekem pedig világvége hangulatom volt, és nem mosolyogtam semmin. Mikor már fél órája próbált vidítani, inkább a lényegre tért.

- Mi történt? – huppant le mellém az ágyra, keresztbe dobta a lábait, és az arcomat fürkészte.

- Minden szétesni látszik körülöttem. – mondtam halkan. Aznap volt az, amikor Lana-val összevesztünk és egész nap egyedül ücsörögtem a padomban. Senki nem nézett felém, senki nem szólt hozzám, egyedül voltam. Tudom, butaság ilyenen kiakadni, de kicsik voltunk. Vagyis kisebbek, mint most. Ma már persze, nem akadnék ki ilyeneken.

- Én itt vagyok. – lökött meg egy kicsit, mire ránéztem a mosolygós arcára, és egyből jobb kedvem lett. Úgy éreztem, hogy az összes rossz kedvem, úgy ahogy van, elszáll, és a helyébe lép, a mérhetetlen boldogság. Most is ez történt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk az egész világon. Ezt a szép pillanatot mindössze egy dolog szakította félbe. Az én csodálatos barátnőm, csodálatos hangja.

- Azt mondtam, hogy a harmadik ajtó. – hallottam meg a hátam mögül kissé ideges hangját. Megforgattam a szemeimet, majd lassan megfordultam.

- Sajnálom. Tudod, hogy milyen tájékozódási képességem van. – néztem rá boci szemekkel, hátha sikerült meghatnom. Hát… Majdnem sikerült is.

- Nem foghatsz mindent a béna képességeidre. – forgatta meg a szemeit.

- Miért baj, hogy ide jöttem? – tártam szét a kezem, mert tényleg nem értettem, hogy miért zavarja, ennyire, hogy váltottam pár szót Niall-al.

- Ki mondta, hogy zavar? Mindössze annyi a bajom, hogy nem jössz segíteni. Mintha említettem volna, hogy sietnünk kell. – hadarta, mire csak legyintettem (ami nagy bátorságra vall. Azt hittem akkor ugrik nekem és kaparja ki a szemeimet.) és gyorsan megöleltem még egyszer Niall-t.

- Még beszökök majd. Oké? – suttogtam neki, mire csak bólintott egy aprót, és már el is engedett, hogy Lana elrángasson és velem végeztesse a piszkos munkát.

- Oké. Mit kéne csinálnom? – adtam meg magam, miután lepakoltam… vagyis bedobtam az öltözőbe a cuccaimat és visszamentünk a templom azon részébe, ahol a szertartás majd zajlik.

- Nem kéne. Csinálni is fogod. – bökte meg a vállam, mire csak feltettem a kezem, és elmotyogtam egy „bocsánat” félét. – Szóval. Itt egy lista. – húzott elő a kezében lévő sok papír közül egyet, majd a kezembe nyomta, én pedig rápillantottam és elkerekedett a szemem. Időpontokra voltak beosztva a feladataim és a papír alján, vastagon, színes kihúzóval feltüntetett mondat csak annyit tartalmazott, hogy „Ne merd egy perccel is tovább csinálni az adott feladatot. Végezz időben!” Hiába Lana a legjobb barátnőm, most megijedtem tőle. – Világos? – zökkentett vissza a gondolataimból és akkor döbbentem rá, hogy nem is figyeltem a monológjára. Ajjaj. Csak ezt ő meg ne tudja.

- Persze. Mint a sötét éjszaka. – vigyorogtam rá, és gyorsan elsiettem, majd ránéztem újra a listára és megnéztem az első dolgomat. „7:20-7:40 igyál valamit, egyél valamit! El ne ájulj/aludj nekem!” – Lana! – kiáltottam barátnőm után, aki már indult valahova (egy másik ajtóhoz ment) és a hangom hallatán megpördült a tengelye körül és amolyan „feltartasz, mi van???” nézéssel nézett rám. – Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy hol találok itt kávét vagy kaját?

- Niall. – válaszolta röviden, és már ment is tovább. Csak miután becsukódott az ajtó, azután indultam el, vissza Niall-hoz, hogy kettesben töltsünk egy kis időt, némi reggeli mellett. Menni fog ez nekem? 

Ha tetszett lépjetek be a csoportba. :) "Little Thing, One Day in your life" 

/10 értékelés és hozom a 3. részt!/ ^^ 

*ui:10 értékelés=értékelő gomb+hozzászólás*

1. June 12, 6:00am

If today was your last day

Köszönöm a visszajelzéseket!(: Meg hoztam az első részt, ahova várom a hozzászólásokat/értékeléseket. (Csak a szokásos dolgokat.) Feliratkozókat is örömmel fogadom. Éééés...https://www.facebook.com/groups/139703459544155/ a csoportba is várom az érdeklődőket. :) Még annyit tennék hozzá, hogy a zene nem a hangulatát "írja le" a résznek, mindössze szerepel benne. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást. :) Xxx

 Csak feküdtem az ágyamban, és a plafont néztem. Nem azért, mert valami érdekes volt rajta, hanem, mert mikor az ember nem tud aludni, akkor egyszerűen a hátára fekszik, és a plafont bámulja, abban bízva, hogy hátha elfárad a szeme, vagy túl unalmassá válik ez a tevékenység, és akkor elalszik. Pedig nem így van. Én vagyok rá a példa. Hajnali három óra óta nem aludtam semmit, de csak azért, mert azon gondolkoztam, hogy mit remélhetek/várhatok/számíthatok a mai naptól. Örülök Niall örömének, hiszen a legjobb barátom. Mégis van egy kis részem, ami azt kívánja, bárcsak ne történne ez meg. Bárcsak visszamennénk az időbe, oda, ahol én még nem estem bele, oda, ahol csak szórakoztunk, és nem gondoltunk esetleges barátnőre/barátra, és pláne nem férjre/feleségre. Újra élném azokat a pillanatokat, amikor csak feküdtünk és beszélgettünk, akár a semmiről is. Noha tudom, hogy ez lehetetlen, mégis vágyom ezekre a pillanatokra.

Ránéztem az órára, majd mikor felfogtam, hogy hat óra, komótosan kikászálódtam az ágyból, nyújtózkodtam egyet, és egyből a konyhát céloztam meg. Míg főtt a reggeli koffein adagom megint elkalandoztam. Arra gondoltam, hogy mi van, ha egész egyszerűen kihagyom ezt az egészet? Ha betegségre hivatkozva lemondom. Ez a gondolat, ahogy jött, úgy is ment el, ugyanis muszáj volt elmennem Niall miatt. Nem hagyhatom cserben, hiszen pontosan tudom, hogy ő se hagyna engem cserben. A kész kávét kiöntöttem egy bögrébe, és miközben bele-bele ittam, benyomtam két kenyeret a pirítóba. Míg vártam visszamentem a szobámba, és azt néztem, hogy mit tudnék felvenni, addig, amíg nem kell átvennem a halványzöld koszorúslány ruhát. Éppen egy egyszerű pólót rángattam ki a szekrényből, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantva egyből elmosolyodtam.

- Te mit veszel fel? – kérdeztem köszönés nélkül legjobb barátnőmet.

- Ruhát. – vágta rá. – Ugye tudod, hogy hétre várlak a templomnál?

- Tudom, de minek olyan korán? – érdeklődtem, kicsit hisztisen, ugyanis, nem láttam rá sok esélyt, hogy fél nyolcnál hamarabb elkészüljek.

- Mert rengeteg a dolgunk. Mondtam már ezerszer. – válaszolta unottan. – Különben is… - kezdte, de muszáj volt félbe szakítanom, mert csipogott egyet a telefon.

- Várj egy kicsit. – kértem, majd megnéztem ki a másik bejövő, és egyből visszaemeltem a fülemhez a készüléket. – Niall hív, sietek, hétre ott leszek. – hadartam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy elkészülök. Lana-t kinyomtam, Niall-t pedig felvettem.

- Eljött ez a nap is. – mondta egyből.

- A kedd? – kérdeztem vissza, mire elnevette magát. – Hidd el, Niall, attól, hogy te nem veszed észre szegény napot, az még van. Eddig is volt, ezután is lesz.

- Oké, hallom jó kedved van. De most komolyan. – váltott át komollyá, mire én is abba hagytam a viccelődést. – El sem hiszem. – sóhajtott, mire halvány mosoly suhant át az arcomon.

- Hát, Horan. Ideje lenne észbe kapni, ugyanis pár óra múlva Mr. fog mosolyogni a neved előtt. – próbáltam elviccelni.

- Hogy tud mosolyogni a Mr.? – töprengett, mire felnevettem.

- Úgy, ahogy te is szoktál mindig. – mosolyodtam el, mert megjelent előttem a még kicsi Niall, akinek mindig fülig ért a szája. Képzelgésemből a mostani Niall hangja zökkentett vissza.

- Nagy részüket neked köszönhetem. Hihetetlen mennyit nevettünk együtt. – nosztalgiázott ő is. Úgy tűnik ez egy ilyen nap lesz.

- Igazán nincs mit. Remélem ez után a nap után is sok mosolyt köszönhetsz majd nekem. – mondtam, és reménykedtem, hogy nem hallja a csalódottságot a hangomban.

- Hidd el, hogy a barátságunk nem fog megszakadni, soha. – nyugtatott meg, mire elöntött a boldogság.

- Remélem is. – mondtam, miközben rápillantottam az órára, és elhúztam a számat. – Mennem kell, mert Lana ki fog akadni, hogy nem érek oda időben. Délután találkozunk. – köszöntem el, majd leraktam a telefont. Hosszú percekig ültem a telefont bámulva, aztán megráztam magam, vettem egy nagy levegőt és újra nekiálltam ruhát válogatni. Végül szokásos sima farmer, póló összeállítás mellett döntöttem. Konyhába visszamenve, rádobtam egy tányérra a pirítósokat, és ismét visszamentem a szobámba. A reggelek nálam ilyen… keringősek. Össze-vissza rohangálok a szoba- konyha-fürdőszoba között. Gyorsan benyomtam egy CD-t, hogy ne a csöndben tegyek-vegyek. Nickelback – If today was your last day dala csendült fel, és miközben eszegettem a pirítóst, összeválogattam azokat a dolgokat, amiket elviszek magammal (ruha, smink, cipő, stb.) elgondolkoztam. Én mit csinálnék, ha tudnám, ha az utolsó napomat élném? Valószínűleg semmit. Ugyanolyan unalmasan telne a nap, mint a többi. Vagy bezárkóznék, és várnám azt a pillanatot. Nem tudom. A gondolataimmal viszont egészen jól eljátszadoztam. Valami olyasmit képzeltem, hogy elmennék Niall-hoz, és közölném vele, hogy meghalok. Ő ledöbbenne, én sírnék, ő magához húzna, én hozzábújnék, és úgy érezném, hogy ezt a pillanatot örökké meg akarom tartani, és nem akarok meghalni. Képzeleteimet a telefon hangja állította le, én pedig kapkodva felkaptam.

- Igen? – szóltam bele a készülékbe, ma már harmadszorra, és még csak fél hét volt. Ajjaj. Fél hét, vagyis…

- Hol a fenébe vagy? – kérdezte hisztérikusan Lana. Nem bírja a későket, én pedig szorosan lehunytam a szemem, és azon törtem a fejem, hogy mit mondjak erre? Melyik, azaz indok, amit ő is elhisz?

- Ööö… Ruhát válogattam, Niall hívott, én pedig kiakadtam. Sajnálom. – sziszegtem, és reménykedtem, hogy elhiszi. Sóhajtott egyet, mielőtt reagált volna.

- Miért csinálod ezt?

- Mit is? – ráztam meg a fejem.

- Miért jössz el, ha már attól kiakadsz, hogy felhív? – kérdezte, én pedig a szám szélét rágva vártam, hogy folytassa. De nem tette. Nyílván arra várt, hogy mondjak valamit.

- Mert - kezdtem. – a barátom. Számít rám. Nem akarom cserbenhagyni.

- Értem. – adta fel a győzködését. - Kapsz negyed órát. De igyekezz, kérlek. – tette le a telefont. Ledobtam az ágyra a készüléket, és belegondoltam (ismét), abba, hogy mi lenne, ha ez lenne az utolsó napom? Valóban ilyennek akarnám? Annak az esküvőjén állni, koszorús lányként, akibe szerelmes vagyok? És akkor jött az a rész a dalban, hogy „Swear up and down to God above
That you finally fall in love”.